Sergio Ramos novella 1/2

Nem, még nem az új résszel érkeztem. Ez egy egészen más dolog... Barátnőm nagy Sergio Ramos rajongó és hát én is csípem a srácot, így elkövettem ezt az apró merényletet és német szurkolóként megalkottam a novellát. Ezenkívül még egy része lesz, amiben a lényegesebb fordulatok lesznek, de azért kellett egy kis felvezető... :)

Csalódottan tettem le a telefont egy újabb elutasító hívás után. Hihetetlen, hogy az emberek mennyire nemtörődöm, egoista életmódot képesek élni. A kamerák előtt mind teszik magukat, hogy ilyen és olyan módon fontos az adakozás, mások megsegítése, ám mikor az árvaház képviselőjeként felhívom őket, hogy legalább egy apró esélyt adjanak, gyermekek álmának teljesülése érdekében, visszautasítanak.
- Ana, akkor most mi lesz? – kérdezte Moisés elszontyolodva.
- Még megpróbálok valamit – sóhajtottam nagyot. Minden vágyam, hogy örömet szerezzek ezeknek a csöppségeknek, és még erre sem vagyok képes. Már csak egyetlen telefonszám szerepelt a noteszem lapján. Idegesen doboltam mellette tollammal, míg végül úgy döntöttem, ideje telefonálnom. Végtére is ennél nagyobb csalódás már nem nagyon érhet.
Tárcsáztam a számjegyeket, majd fülemhez emeltem a készüléket. A gyerekek körülöttem ugyanolyan feszültek voltak, mint én. A telefon egyre csak csörgött, de nem nagyon szándékoztak felvenni a túloldalon. Idegesen kezdtem járkálni.
- Három. Négy. – számoltam magamban a csörgéseket. – Öt – éppen le akartam tenni, mikor beleszólt egy hang a túloldalon.
- Jó napot, Ana Sanchez vagyok, a madridi árvaházból – mutatkoztam be a Bernabeu emberének.
- Jó napot, hölgyem! Miben segíthetek?
- Ahogy azt gondolhatja, szívünkön viseljük a gyermekek sorsát és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy legalább egy kis örömöt vihessünk szürke hétköznapjaikba – magyaráztam.
- Igen – helyeselt a túloldalon az úr.
- Lenne itt pár gyerek, szám szerint tizenkettő, akik azt mondták, legnagyobb vágyuk, hogy találkozhassanak a Real Madrid focistáival – tértem a lényegre. Pár percig hallgatott, ami számomra semmi jót nem sejtetett.
- Tetszik az ötlete, de mindenesetre még meg kell beszélnem pár emberrel – ledöbbentem. Ez egy fél igen, vagy egy burkolt nem? – Ezen a telefonszámon hívhatom, ha van bármi fejlemény az ügyben?
- Igen – dadogtam. – Persze.
- Rendben, akkor egy-két napon belül értesítem – éreztem, hogy ez már a búcsúzkodás ideje.
- Nagyon köszönöm – hálálkodtam.
- Én köszönöm, hogy ránk gondolt. Akkor… a viszonthallásra.
- Viszonthallásra – bontottuk a vonalat. A gyerekek kérdően pillantottak rám. – Visszahív – feleltem. – Tetszik neki az ötletem! – felnevettem, a gyerekek pedig követték a példámat. Lerohamoztak és egy hatalmas, boldog öleléssel jutalmaztuk egymást. Mindig jó érzés érezni mások szeretetét, ezeknek a gyerekeknek pedig különösen. De nem csak kapni, adni is remekül tudnak, ettől olyan csodálatos szerintem ez a munka.
- El sem hiszem, hogy találkozni fogok Casillassal, Ramossal, Özillel, Ronaldoval és a többiekkel – tapsikolt Moisés. Attól féltem elájul az izgatottságtól, így inkább a hálószobájuk felé tereltem őket.
- Még nem biztos, de ígérem, mindent megteszek érte – esküdöztem.  – Most azonban alvás! – mindenkinek adtam egy jó éjt puszit, a kisebbeket be is takargattam, majd leoltottam a lámpát és elindultam a kocsi kulcsomért. Az árvaház több részre van osztva és minden nevelőnek vannak úgynevezett családjai, akik azokat a gyerekeket jelentették, akikért felelősséggel tartoztak, vigyáztak rájuk és nevelgették őket. Az én kis családomba tizenöt éves volt a legidősebb és alig egy éves a legfiatalabb gyermek. A pici fiú azonnal idekerült, amint kiengedték a kórházból. Valaki az épület előtt hagyta egy kosárban, akárcsak a filmekben. Többen is jelezték, igényt tartanának rá és szívesen örökbe fogadnák, de egyikből se lett semmi. Az enyémből se.

Két nap múlva, éppen az ebédünk közepén szólalt meg a mobiltelefon. A Bérnabeu-ból kerestek, ugyanaz a férfi, akivel a múltkor beszéltem. Gyorsan elhadarta mondandóját, majd megvárta, míg egyeztettem vele egy időpontot, végül letette. Nagyon sietett valahova.
A gyerekek kíváncsian várták, hogy továbbítsam a híreket, ám én megpróbáltam kissé drámai lenni, már csak a szórakozás kedvéért is. Szomorú tekintettel méregettem őket, mire ők is elszontyolodtak.
- Ők is visszautasítottak minket? – kérdezte Moises. Általában ő a csapat szószólója.
- Azt mondták… ezer örömmel várnak minket – nevettem fel. Életemben nem láttam még annyi szempárt felcsillanni.
- Te vagy a csúcs, Ana – öleltek meg boldogan. Leírhatatlan érzés volt átélni azt a rengeteg szeretetet, amit tőlük kaptam.

Egy héttel később voltunk hivatalosak a Santiago Bérnabeu-ba, a Real Madrid egyik edzésére. Végig nézhettük, miként készülnek fel egy-egy meccs előtt azok az emberek, akikre az árvaházból több csemete is példaképként tekint.
Senki nem várt minket a bejáratnál, én pedig életemben először tettem be a lábam a stadionba, lévén nem vagyok túlzottan nagy focirajongó, így megkértem a gyerekeket, hogy egy csoportban, csendben várjanak meg az ajtótól alig pár méterre. Elsiettem, hátha sikerül valahol, megtalálnom a férfit, akivel telefonon értekeztem.
Egyik folyosón tébláboltam, hogy végre találjak egy irodát, vagy bármit, ahol érdeklődhetek, mikor kinyílt az egyik ajtó. Áradt az izzadtságszag, így nem kellett sokat gondolkodnom, hogy milyen helység előtt állhatok. Egy hosszabb hajú srác hátrált kifele, majd nem látva engem, egyenesen nekem jött. Rá pillantottam a pólójára, miközben megfordult. Ramos.
- Nem tudsz vigyázni? – tárta szét karjait nagyzolóan.
- Ne haragudj! – kértem elnézést rögtön.
- Egyáltalán, mit keresel itt? – rázta fejét értetlenül.
- Én csak… az irodát keresem – olyan kisugárzása volt, amely arra késztetett, inkább ne kerüljek vele szóváltásba, csak kérdezzem meg, amit akarok és meneküljek.
- A másik irányba van – intett a folyosó túloldalára.
- Értem. Köszi és… tényleg ne haragudj… - ha futni nem is kezdtem, de gyorsan kapkodtam lábaimat, miután hátat fordítottam. Ezúttal se értem el az irodához, még előtte megállított egy magas, hosszú barnahajú, és irigylésre méltóan csinos lány.
- Ne haragudj, segíthetek valamiben? – kérdezte.
- Ami azt illeti, igen – bólintottam. – A nevem Ana Sanchez és az árvaházban dolgozom. Beszéltem múlt héten az egyik ilyen programszervezővel, vagy kivel és megbeszéltük, hogy ma pár árva eljöhet megnézni az edzést, majd találkozhatnak is a srácokkal – magyaráztam. Elmosolyodott, majd kezét nyújtotta felém.
- Sofia López – megráztam a kezét, de még mindig nem értettem mosolyát. – A csapat programszervezője vagyok, éppen tieteket vártalak – megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- Hála az Istennek – kuncogtam. – Az előbb összefutottam az egyik játékossal és ő elég flegma volt, azt hittem majd te is leteremtesz – magyaráztam, miközben elindultunk a gyerekekért.
- Kitalálom! Ramos? – vigyorgott.
- Ez itt ennyire egyértelmű? – mindketten felnevettünk, miközben egy titkos kis folyosóval lerövidítettük az utat.
- Elég jól ismerem – vont vállat. Ez a mondat sose hangzik jól valaki szájából, ha egy ellentétes nemű emberről beszél. – Csak nem a… barátod? – nyögtem. A fenébe, én meg majdhogynem lebunkóztam a srácot.
- Nem – jókedvűen nevetett. – Viszont Casillas igen, és legjobb barátok – mosolyogva mesélte, mire az összes gyermek ledöbbent mögöttem.
- Ne haragudj… - kezdtem mentegetőzésbe, de leintett.
- Semmi gond, naponta ötször megkapja – nevetett tovább. – Egyébként se árt neki – jó érzés volt egy ilyen jó kedélyű lánnyal találkozni. Engem és a gyerekeket is jobb kedvre derítette.
- Azért én örülnék, ha nem mondanád el neki – sütöttem le pillantásom.
- Nem kell aggódni – kacsintott, majd a srácok felé fordult – Indulhatunk?
- Igeeeeen – hangzott az egyöntetű válasz. Elvettem Marcot, az alig egy éves csöppséget Moises kezéből, és elindultunk a lelátóra.

Sorban ültettük le a gyerekeket egymás mellé és megkértem mindenkit, legyenek csendben és viselkedjenek jól. Bár rájuk nem szokott sok panasz lenni, hiszen tudják értékelni ezeket a hatalmas lehetőségeket.
- Te is itt maradsz? – néztem Sofira.
- Persze – bólintott. Leültem, majd az ölembe húztam Marc-ot is, mellém pedig leült drága kísérőnőnk. Még éppen a nyújtást kezdték, így jól látható volt, ahogy a kapus felnéz barátnőjére és elereszt egy szívdöglesztő mosolyt. Sofia intett neki egy aprót. Aranyosak voltak, jó volt látni, ilyen szerelmes embereket. Az árvaházban maximum akkor látok, ha örökbefogadással kapcsolatban jönnek párok.
- Mióta vagytok együtt? – hajoltam közelebb hozzá.
- Négy éve – a mosolya igazán szívből jött, őszinte szerelmet sugallt.
- Szerencsés vagy – motyogtam alig hallhatóan, de neki mégis sikerült elcsípnie.
- Talán – vont vállat. – De azért sok árnyoldala is van – ismerte be.
- Szóval lehet, hogy te vagy a szerencsésebb, aki egy ismeretlen fiúval vagy boldog – mosolygott. – Titeket legalább nem üldöz a sajtó.
- Nem, tényleg nem. Talán azért is, mert nincs olyan, hogy ’mi’ – sütöttem le pillantásom. - Az időm nagy részét az árvákkal töltöm, ezt pedig sokaknak nehéz elfogadni.
- Majd találsz valakit, aki megérti – biztatott. – Ne aggódj, előbb-utóbb a pasiknak is benő a feje lágya – felnevettem, mire Marc mocorogni kezdett az ölemben és sikerült lemásznia.
- Hé – kaptam utána, de addigra Sofian is átverekedte magát és elindult a lépcső felé. – A francba – nyögtem, mire az összes gyerek szeme rám meredt. – Felejtsétek el, amit mondtam! – kértem őket, majd a csöppség után indultam. Elindult lefele a lépcsőn, én pedig utána. Szerencsére, vagy nem szerencsére, nem ültünk túl magasan. A pályán már labdákkal dekáztak, vesztemre pedig az egyik pont elszabadult és egyenesen fejbe talált. Felkaptam Marcot, majd a fejem kezdtem simogatni. Tuti, hogy meg fog dagadni.
- Visszaadod, vagy tökölsz még egy kicsit? – hallottam meg egy ismerős hangot.
- Tudod, focista létedre, elég bénán célzol – vágtam vissza Ramos úrnak.
- Nem hiszem, hogy éppen a te véleményedre lennék kíváncsi – vágott egy fancsali pofát. Visszaléptem az ülősorunkba és Sofinak átnyújtottam Marcot, majd visszaléptem, felemeltem a labdát és egy hatalmasat rúgtam bele. Egyenesen Cristiano Ronadlo lábáig száguldott, aki egy gyönyörű csellel kezelte el.
- Hű, ez szép volt – vigyorgott teli szájjal a portugál.
- Köszönöm – vetettem be egy pukedlizős meghajlást, majd szemem a felvágott nyelvű spanyolra emeltem. Sikerült belefojtanom a szót!
Boldogan, szinte ugrándozva tértem vissza a gyerekekhez, mire Sofia kezét nyújtotta, hogy lepacsizzunk.
- Ez ügyes volt – mosolygott.
- Köszönöm – Marcért nyúltam, aki azonnal átmászott az ölembe. Elég visszahúzódó és félős. Nem szereti az idegeneket.

Az edzés után a stadion egyik irodájában gyülekeztünk és vártuk, hogy lemosdjanak és felöltözzenek a focisták. Síri csend honolt, még a légy zümmögését is hallani lehetett, de ezt betudtam az izgatottságuknak. Pár centiméterről látni, akikért rajongsz, egy örök életre szóló élmény. Majd húsz perc várakozás, pár szelet sütemény  és pár pohár üdítő elfogyasztása után végre megérkeztek a srácok. Ikert első lépése barátnőjéhez vezette, hogy egy apró csókkal jutalmazza, majd leült a gyerekek közé az egyik székre. Csapattársai hasonlóképpen cselekedtek, a csókot kihagyva, természetesen. Mellém Mesut Özil keveredett, míg a másik oldalon Cristiano Ronaldo hangját hallottam, amint a gyerekeknek ecsetelte, hogy mennyire reméli, hogy egy napon az ő fia is ilyen ügyes és okos lesz. Nem tudtam mennyire vehető komolyan, de nem is igazán foglalkoztatott. Boldoggá tette a gyerekeket és csak ez számított.
- Te török vagy, igaz? – kérdezte az egyik kislány Mesutot.
- A származásom török, de német vagyok – elmosolyodtam. Végig néztem a társaságon és csupa boldog arcokat láttam. A gyerekek átadták saját készítésű ajándékaikat és cserébe a focisták is megjutalmazták őket játékokkal, labdákkal, mezekkel.
- Van valaki, akit meg kell ismerned – húzta maga után kedvesét Sofia. – Iker, ők itt Ana és Marc, Ana ő Iker – mutatott be minket egymásnak.
- Szia – közelebb hajolt és megpuszilt, én pedig viszonoztam. Marcot is szerette volna, de szégyenlősen elhúzódott az apróság.
- Mindenkivel ilyen – magyaráztam neki, mikor megláttam Ramost belépni az ajtón. Szabad hely után kutatott szemével, míg ki nem szúrta barátját.
- Jó kis tömeg – állapította meg mosolyogva. Mosolyogva? Várjunk csak! Ő olyat is tud? – Szia, csajszi – üdvözölte Sofiát, végül rám pillantott.
- Ana Sanchez – ideje félretenni a háborúskodást, hiszen ez a gyerekekről szól.
- Sergio Ramos – bólintott, mire Marc olyan dolgot tett, mint még előtte soha. Kinyújtotta kezét egyenesen a srác felé és követelte, hogy vegye át. Tátott szájjal és tágra nyílt szemekkel bámultam az esetet, de ahogy láttam a nagymenő is kellőképp meglepődött.
- Ajajj. Ez szerelem – nevetett Casillas.
- De hisz fiú – forgatta szemeit barátnője.
- Jó, de ez akkor is valami különleges vonzódás… - magyarázta.
- Furcsa, de valamiért bízik benned – magyaráztam az értetlen Ramosnak.
- Tényleg? – elengedett egy apró vigyort, majd jövendőbeli fiammal (szándékaim szerint), leült csapattársai és a többi gyerek mellé.
- Ez nekem magas – bámultam utánuk értetlenül. – Csak engem utál ennyire? – kérdeztem a szerelmespárt. Furcsamód nagyon jól bánt a srác a gyerekekkel. Mintha egy teljesen más ember lenne.
- Nem utál – rázta fejét a kapus. – Sese ilyen – mosolygott.
- Mindenkivel? – kérdeztem vissza döbbenten.
- Csak azokkal nem, akik a legközelebb állnak hozzá – magyarázta Sofia is. – De inkább te mesélj! Hogy kerül valaki ilyen fiatalon hozzátok? – utalt Marcra.
Elmeséltem nekik, hogy Marc születése után azonnal hozzánk került, ők pedig kíváncsian és türelmesen hallgatták. Láttam, még a kapus is megdöbbent, hogy válhat meg valaki egy ilyen apró gyermektől.
- És jelentkezett már valaki érte? – kérdezte kíváncsian mondandóm végén.
- Többen is, de valami mindig meggátolta az örökbefogadást – meséltem. – Én is így jártam.
- Te is?
- Igen – bólintottam. – Mivel Marc leginkább hozzám ragaszkodik, én is nagyon kötődöm hozzá, mintha csak az enyém lenne! Szeretném örökbe fogadni, de visszautasítottak, mert nincs mellettem egy férfi, aki szeret, támogat és Marc hozzá is kötődik – alig, hogy elmeséltem problémámat, láttam, hogy Casillas a hátam mögött néz valamit. Megfordultam és sikerült belefejelnem Ramos hasába.
Ha eddig nem utált, most aztán elástam magam….