Sergio Ramos novella 2/2.

Alig pár hónappal a nagy Real Madridos találkozás után újabb lehetőség hullott az ölünkbe, mint derült égből villámcsapás. Az egyik magazint lapozgatva pillantottuk meg a felhívást, gyerekeket keresnek, akik a spanyol csapattagok kezét fogják és bekísérik a meccsekre. Először Marc-ra gondoltam, de korhoz volt kötve a dolog és ő fiatalnak bizonyult, ezért megkérdeztem drága gyermekeimet, érdekli-e valamelyiküket a lehetőség. Hárman jelentkeztek, Carmen, Andrés és Luis. Másnap be is adtam a nevezésüket és csak bizakodni tudtam, a szerencse mellénk áll.
Végül, ha a szerencse nem is, Sofía mellénk állt. Alig másfél hét múlva hívott, be tudta juttatni egyiküket és azt szeretné, ha én lennék a kísérő.
- Nem is tudom, nem hagyhatom itt Marcot és a többieket… - panaszkodtam az apró telefonkészülékbe.
- Ugyan már. Ellesznek, ne aggódj! Ha kell, majd kétnaponta hazaküldelek repülővel – nevetett jókedvűen. Tanácstalanul sóhajtottam fel. Talán nem gondoltam át teljesen a tervet, mielőtt jelentkeztem, hiszen nekem ezek a csöppségek az életem, nem hagyhatom, csak így őket.
- Menj Ana! – szólalt fel mellettem Moisés. – Jó lesz, hidd el!
- Rendben – adtam be a derekam. – De, ha Marcnak bármi baja lesz, kikaptok – fenyegettem Sofíát és Mo-t egyaránt, mire egy ismerős hang nevetett fel a vonal túloldalán.
- Szia, Iker – köszöntem.
- Hola Ana! –kuncogott továbbra is. – Ezt a Sofi kikap dolgot nem hagyhatnád meg nekem?
- Nem érdekel, hogy mit műveltek a hálószobátokban – nevettem fel én is. – De inkább kerüljük el és ne legyen baj Marc-al – reménykedtem.
- Igen, ez igaz. Nos, akkor két hét múlva találkozunk! – köszönt el.
- Értem. Feltartottam a kedvesed – nevettem tovább, majd elbúcsúztunk egymástól és bontottuk a vonalat.

A napok gyorsan száguldottak el felettünk és be kell valljam, mire kiértünk a reptérre már én is egész izgatott voltam az utazás miatt. Végtére is ez egy Európa Bajnokság. Több ezren ölnének azért, hogy a helyemben lehessenek, ráadásul találkozhatok a Casillas-López párossal is, akikkel elég jóba lettünk.
A repülőutat Luis végigaludta én pedig kihasználtam, hogy jut egy kis időm saját elfoglaltságokra, ezért olvasni kezdtem. Nem jutottam a végére, de lekötött, amíg le nem szálltunk Danzigban. Miután újra hozzájutottunk csomagjainkhoz, előhalásztam táskámból a térképet, amit még az árvaházban kinyomtattam, hogy pontosan tudjam, hogy juthatunk el a kijelölt célhoz. Alig hajtottam szét a papírt, mikor Luis megrángatta kicsit a pólóm alját. Felnéztem és egy hatalmas fekete kocsit láttam, mellette pedig a sofőr egy táblát tartott a kezében a nevemmel. Tényleg kezd olyan lenni ez az egész, mintha csak egy filmben lennék.
- Jó napot, hölgyem! López kisasszony küldött! – szólított meg a sofőr, majd elvette táskáinkat és a csomagtartóba tette.
- Sejtettem – mosolyogtam, majd Luis után én is beültem az autóba.
A sofőr egyenesen ahhoz a hotelhez hajtott, ahol a focisták szálltak meg, holott úgy tudom, ide vendégek jelenleg nem is tehetik be a lábukat.
- López kisasszony a halban várja – a sofőr kivette cuccainkat, majd elhajtott, míg mi besétáltunk a hatalmas épületbe. A focisták, az edző, az edző segítői mind egy kupacban gyülekeztek, így elég nehéz lett volna elsőre megpillantanom barátnőmet. Beljebb merészkedtem pár lépést, de még így se láttam. Pont elsuhant előttem egy rövid hajú, felettébb jókedvű srác, a válogatott mezében. Úgy döntöttem megállítom és megkérdezem, hova kellene mennünk.
- Szia. Bocsi, ne haragudj, de megkérdezhetném, hogy… - a szó a torkomban rekedt, amint felé fordította arcát. Sergi Ramos rövid hajjal? Ez… ez olyan, mintha a zebrán nem lennének csíkok…
- Hello – nyomta meg az ’o’ betűt.
- Sofit keresem – motyogtam.
- Ott! – mutatott a tömeg egyik oldalára.
- Köszi – megfogtam Luis kezét és húztam magammal kedvenc programszervezőnk felé, azonban Ramos és a barátja, - akinek ha jól emlékszem Torres a neve- velünk tartottak.
- Azt ugye tudod, hogy itt nem lehetnek rajongók? – kérdezte.
- Először is, nem rajongó vagyok, másrészt, tisztában vagyok vele – bólintottam, majd megálltunk Sofí előtt.
- Sziasztok – mosolygott boldogan, majd megölelt minket.
- Szia – mosolyogtam, majd Ikert is üdvözöltem két puszival. – Miért ide hozattál minket? – kérdeztem barátnőmet.
- Mert annyira szuper, édes és aranyos vagyok, hogy elintéztem, hogy megnézhessétek az edzést – vigyorgott büszkén. Szó se róla ez tényleg irtózatosan rendes dolog volt tőle.
- Juhé!! – ujjongott mellettem Luis, akinek idáig hangját se hallottam.
- Úgy látom, ez jó ötlet volt – dicsérte meg Iker barátnőjét, majd egy csókot lehelt ajkaira.
- Mindenképpen – helyeseltem én is, majd leültünk melléjük.
- Hol hagytad a fiadat? – kérdezte Sergio kissé gúnyosan.
- Marcra célzol? – húztam fel szemöldököm. Bólintott egy igent. – Ott maradt az árvaházban. Egyébként pedig nem a fiam – vettem oda.
- De szeretnéd! – olyan pimasz volt a mosolya, hogy egészen megijedtem. Hihetetlen, hogy, ha mosolyog, ha dühös, mindig megijeszt.
- Ez miért fontos, Ramos? – sóhajtottam.
- Semmiért – mosolygott sokat sejtetően, ami cseppet se nyugtatott meg.
Sofí félrerakatta a táskáinkat, hogy ne cipeljük magunkkal, majd az egész csapat elindult az edzésre, mi pedig velük. Legalulra ültünk, hogy közelről lássuk, hogyan is megy egy ilyen edzés. Meg kell mondjam, egészen más volt, mint a Real Madrid edzése. Látszott, hogy itt egy sokkal nagyobb dologról van szó, mégis annyira önfeledtek, boldogok és jókedvűek voltak.

Végig ültük az egészet és rá kellett jönnöm, még engem is izgatottá tett a tudat, nemzetünk csapatának nagy esélye van arra, hogy triplázzanak. Egy Európa és egy Világbajnoki-cím után, egy újabb Európa-bajnoki van kilátásban.
- Ana, éhes vagyok – magyarázta Lius, miután elhagytuk az edzés helyszínét.
- Én is, Kicsim. Keresünk egy éttermet, jó? – gyomra, hangot adva mondandójának, korogni kezdett.
- Én tudok egy nagyon jót – mosolygott ránk Iker, aki meghallhatta beszélgetésünket.
- Tényleg? És meg tudnád adni a címét? – megfogta a vállam és 120°-os szögben fordított el.
- Ott van! – megláttam a hatalmas betűket, de tekintve, hogy nem spanyolul és még csak nem is angolul volt, nem értettem meg igazán a nevét. Abban azonban biztos lehettem, hogy az tényleg egy étterem, méghozzá elég hangulatosnak ígérkező.
- Köszönöm – bólintottam mosolyogva. Tény, hogy Casillas egy remek srác. Sofía az Isten lábát fogta meg vele, na meg a világ legjobb kapusát.
Egy egyszerű mosollyal válaszolt. Gyanítottam, nem nagyon fognak minket hiányolni, így átsétáltunk és beültünk egy kellemes kis falatozásra. Tudtam, hogy régen ettem, de az éhség csak akkor járt át igazán, mikor megpillantottam a többi ember előtt a tányérokat csodásabbnál csodásabb ételekkel.

Várnunk kellett ugyan, ahogy azt minden igazi étteremben, de határozottan állíthatom, nagyon megérte. Rég ettem ilyen finom ételekkel, még, ha Luis szerint, az, amit én főzök, finomabb is.
A kiadós ebédünk után sikerült találnunk egy taxit, még, ha húsz percet is bolyongtunk miatta, ami végül visszavitt minket a szállodába. Nem akartam sokat időzni, csak a csomagjainkra volt szükségünk, ám ehhez be kellett volna jutnunk. Az új portás, aki a szálloda előtt ácsorgott, nem akart minket beengedni, arra hivatkozva, hogy az ’Európa Bajnokság miatt a szállodába idegeneknek belépni tilos!’, mivel a spanyol válogatott használatában áll.
- Tudom, de én csak… Nézze, a csomagjaink odabent vannak, mert a csapat edzésén voltunk – kezdtem el magyarázni, de teljesen hajthatatlan volt. Az angliai őrök jutottak az eszembe, akik nagy szőrös sapkával a fejükön, fegyverrel a kezükben egésznap mozdulatlanul állnak. Ez a portás se igen reagált azokra az érvekre, amelyekkel próbáltam meggyőzni.
- Ana, most mi lesz? – kérdezte Luis, mikor meglátta, hogy csalódottan rogytam le a lépcsőre.
- Várunk – jelentettem ki. Nem mehetünk el a táskák nélkül, azokban vannak az értékeink és a ruháink is. Jesszusom, hiszen még a notebookom is abban van!

Jó pár perce üldögéltünk már a lépcsőn, mikor a recepciós lépkedett felénk. Éreztem, hogy ő is, kollégájához hasonlóan, csak el akar küldeni innen, mintha nem tudnám, hogy itt nem szállhat meg akárki. Könyörgöm, de most tényleg! Tudom jól, hogy nem vagyok milliomos, eszem ágában se lenne egy ilyen szállodába költözni!
- Sanchez kisasszony? – szólított legnagyobb meglepetésemre a nevemen.
- Igen? – álltam fel rögtön.
- Kérem, jöjjön velem! –indult be a hatalmas épületbe. Követtük őt a recepcióig, visszafojtva a késztetést, hogy nyelvet öltsek a portásra.
Ramos állt karba font kézzel a pultnak támaszkodva.
- Szívesen – bólintott egy hencegő vigyorral az arcán.
- Köszönöm – biccentettem. – De mit is egész pontosan?
- Szóltam pár szót az érdeketekbe. Elég kényelmetlennek tűnt a lépcsőn üldögélni – a vigyora egyre nagyobb lett, én pedig hiába tartozom neki hálával, késztetést éreztem arra, hogy beverjek neki egyet.
- Tudod, mi, akik nem vagyunk gazdagok, tudjuk milyen az, mikor kényelmetlen dolgokat is el kell viselnünk céljaink érdekében. Nem tudom, te emlékszel még erre, vagy a pénz már ellepte az agyadat? – kicsit talán bunkó voltam, de egyszerűen nem bírtam parancsolni a számnak, csak úgy ontottam magamból a szavakat.
Válasz helyett csak megforgatta szemeit, majd a pult mögött álló férfihez fordult.
- Adja oda a csomagjaikat és hívjon nekik egy taxit – a férfi bólintott, Ramos pedig eltűnt a lifthez vezető folyosón.
Miután megkaptuk a bőröndöket még eszembe jutott, hogy talán el kellene köszönnöm Sofíéktól, de jobbnak láttam nem feszíteni tovább a húrt a szálloda dolgozói szemében. Megvártuk az épület előtt a taxit, majd bediktáltam a címet és végre eljutottunk a saját szállásunkig.

Várnunk kellett pár napot az első meccsig, de megérte a pillanat, amikor Luis szemében láttam az őszinte izgalmat és boldogságot.
- Szerinted kit fogok kísérni? – kérdezte izgatottan, míg felsőjébe bújtattam.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Remélhetőleg Ikert – ő is elmosolyodott, hiszen nagyon szerette Casillast.
Kimentünk az öltözőből és a csapat felé kísértem, hogy találjunk valakit, aki majd eligazítja.
Szerencsénkre tényleg állt ott egy férfi, aki maga köré gyűjtötte a gyerekeket. Odatereltem Luist, majd elhagytam a részleget, hogy elfoglaljam helyem a lelátón.
Pár perccel később a két nemzet csapata lépett a gyepre, a melegítő játékosok pedig elhagyták azt. Szememmel keresni kezdtem apróságom, de Iker előtt egy teljesen másik, ismeretlen gyermek állt. Tovább pásztáztam szememmel a játékosok előtti lurkókat, míg végre megpillantottam Luist, legnagyobb döbbenetemre, Sergio Ramos előtt állt. Mindkét himnuszt végighallgattuk állva, türelmesen. Mellettem a szurkolók tombolni kezdtek a spanyol himnusz végeztével, majd meghallgattuk az olaszokét is. Visszarogytam székembe, mikor az is véget ért, a gyermekek pedig lerohantak a pályáról. Pár perc múlva Sofíával kiegészülve ült le mellém Luis.
Meglepődtem, de azt mondta, nem kell a kispadnál lennie a többiekkel, ezért választott minket társaságnak. Együtt izgultuk végig a meccset, bár ez még csak csoportmeccs volt, itt majd három meccs összesített eredménye számít. Talán ezért nem is voltunk olyan szomorúak, mikor 1-1-es döntetlen eredménnyel fújta le végül a meccset a bíró, Cesc Fabregas góljával. Mindannyian tudtuk, a spanyolok ezt még ezerszer behozzák.
Sofi megfogta a kezünket és maga után húzott egy számomra addig ismeretlen folyosón. Végül az öltözők előtt álltunk meg, míg ki nem léptek rajta az átöltözött focisták.
- Jó kis csel – kacsintott rám Ramos. Megállt mellettem, míg Casillas megcsókolta kedvesét.
- Micsoda? – értetlenül ráncoltam szemöldököm.
- Ugyan már! Mindketten tudjuk, hogy nem véletlenül kaptam Luist – kacsintott. – Te intézted el.
- Hát persze, mert titkon beléd estem – tettem kezem színészien a szívemre. – Szállj le a földre, Ramos! Közöm nem volt az egészhez, én Ikerhez küldtem!
- Óhh, a barátnőd pasijára pályázol? – továbbra se értettem bunkózását, de egyre kevésbé tetszett. – Bár a nőknek mindegy, csak pénze legyen.
- Semmit nem tudsz rólam! – fakadtam ki.
- Tényleg? – húzta fel szemöldökét. Pár pillanatig csak meredten néztük egymást, majd felengedett és elsietett az éppen akkor arra érkező Fernando Torressel.
Hála a drága védőnek az egész estétől elment a kedvem, így inkább fogtam Luist, elköszöntünk Sofiéktól és visszamentünk a szállodába.
Letusoltunk, majd gyorsan ágyba bújtunk. Mindkettőnk számára fárasztó volt a nap. Luis, még kicsi, én pedig nehezen viselem drága Ramosunk ellenszenvét.

Másnap reggel korai ébresztő fogadott. A mobil telefonom nagy sebességgel rezgett az éjjeliszekrényen, öngyilkosságra készült, a szekrény széléről kellett megmentenem. Félálomban nyomtam meg a hívás fogadás gombot, majd fülemhez emeltem. Elég volt fél perc ahhoz, hogy a vonal túloldalán ügyvédem hangja felébresszen.


**Sergio**

Szokásos reggelinket fogyasztottuk a srácokkal, mikor mozgolódásra lettem figyelmes. Hirtelen egy ismerős női hang csapta meg füleimet, majd arc is társult hozzá. Ana kapkodta lábait, miközben asztalunkhoz igyekezett. Mögötte Sofía értetlenül vigyázott a még ásítozó kissrácra.
- Nem sül le az arcodról a bőr? – szó mi szó, még nem láttam így ki kelni magából, de kicsit számítottam is rá.
- Kellene? – vettem elő szokásos ridegségem.
- Nem kicsit – ledobott elém egy köteg papírt. – Ezt ma reggel küldte az ügyvédem – morogta mérgesen. Átnyúltam az asztal fölött és kezembe vettem a papírokat. Mint, akinek fogalma sincs, mit tartalmazhat, futtatni kezdtem szememet a papírokon. Örökbefogadási kérelem. – Miért mondtad azt, hogy együtt vagyunk és miért indítottál örökbefogadási kérelmet? – ripakodott rám. Látszott rajta, hogy pulzusszáma magasan a normális fölött van, így kicsit aggódni kezdtem érte.
- A gyereket akarod, nem? Most végre a tied lehet! – egyre szaporábban vette a levegőt.
- De nem hazugság árán! Nem írom alá! – gonosz mosoly kúszott ajkaimra.
- Ugyan, dehogynem. Hiszen akarod azt a gyereket, és csak így van rá esélyed! – szavak helyett tettel válaszolt. Pillanatokon belül éreztem tenyerét csattani az arcomon, majd sajgó fájdalom lüktetet helyén. Szó se róla, van benne erő bőven.
- Fulladj bele az egódba, Ramos! – vetette még oda utoljára, mielőtt elviharzott. Sajgó arcom simogattam, miközben csapattársaim értetlen, számon kérő, meglepett és dühös pillantásával találkoztam.

****

Még három nap. Ennyire volt szükségem, hogy egyáltalán felfogjam, mire is vetemedett az a barom. Életem során még soha, senki nem sértett ennyi vérig, így nem meglepő, hogy ő volt az első is, akit pofon vágtam, ráadásul, nem bántam meg.
Nem sok kedvem volt ezek után még elvinni Luist a második csoportmeccsre, melyet az írek ellen játszottunk, de megígértem neki és ő igazán nem tehet arról, hogy az egyik kedvencének kicsit túlteng az önbizalma. Balszerencsémre ismét azt a szemetet kapta. Félszeg mosollyal vigyorgott rá a védő, ami, függetlenül attól, hogy a pokolba kívánom, el kell ismernem, hogy jól állt neki.
A meccset végül simán hozták 4-0-al, ahogy a későbbiekben a többit is. A csoportkör harmadik meccsét is simán hozták a horvátok ellen, így első helyen jutottak tovább a negyeddöntőbe. A franciák, bár felnézek rájuk, mert maguk módján nagyon jó csapat, most könnyű szerrel 2-0-ra nyerték a fiúk a meccset, így már csak két meccs volt hátra, ha minden sikerül. A következő meccs már az elődöntő volt, tehát, aki győz, az biztos, hogy küzd a trófeáért a döntőben. A portugálokat kaptuk ellenfélnek, ami véleményem szerint még több ember számára tette különlegessé ezt a meccset. Százhúsz perc kemény küzdelem és győzni akarás után a két csapat még mindig 0-0-s eredménnyel állt. Nem volt más hátra, mint hogy tizenegyesekkel döntsék el, melyik csapat kap esélyt a végső győzelemre. A bíró sorsolt, hazám kezdhette meg a lövést. Elsőként Xabi Alonso sétált a kapu felé. Felálltunk Luissal és Sofíval, majd egymás kezét szorítva drukkoltunk. Kihagyta. Kezdtem idegessé válni és láttam, barátnőm se olyan biztos a sima győzelemben. Alonso visszasétált a csapathoz, míg Iker elfoglalta helyét a kapuban. A portugálok első embere Mouthino volt. Gondolná az ember, önbizalmat ad nekik, hogy az ellenfél hibázott és nagyobb esélyük van a győzelemre, ám ettől függetlenül kihagyta. Ehhez persze nagyban kellett a szuper kapusunk, Iker Casillas is.
Inieste indult meg másodjára a kapu felé. Letette a bőrgolyót, mely mindegyiküknek oly sokat jelent és nem húzta sokáig az időt, azonnal belőtte. 1-0 a spanyoloknak. Úgy izgultam, mint még életemben soha. Ez a majd egy hónap teljesen focirajongóvá változtatott, érzéseim szerint örökre.
A portugál Pepe tizenegyese rántotta vissza a világba. Belőtte, így az előny szertefoszlott és 1-1-es döntetlen lett belőle. Pique következett. Elhelyezte a labdát, hátrált pár lépést, majd nagy irammal nekifutott, belerúgott és a labda gyönyörűen landolt a hálóban. Egy emberként ugrott fel a stadion összes spanyoldrukkere. Bruno Alves elindult, ám csapattársa, Nani utána futott és végül ő lőtt helyette. Bement. Szeretem az izgalmas dolgokat, de most már igazán szerezhetnénk egy kis tényleges vezetést is velük szemben. Alig, hogy ezt a gondolatmenetet lefutattam magamban, Ramos indult meg a kapuhoz. Nem tétovázott, a labda pillanatokon belül a hálóban végezte. Bár haragszom rá és nem kommunikáltunk az örökbefogadásos ügye miatt, el kellett ismernem, csodálatosan csinálta. Az a póló rángatásos stiklije pedig még a fantáziám is beindította. Megráztam fejem és próbáltam elterelni a gondolataimat, de nehéz volt. Az elmúlt napokban másra se tudtam gondolni, mint Sergi arcára, testére, félmeztelen mellkasára, melyet a meccsek végén mutatott meg a világnak. Be kellett látnom, az utálat mellett kicsit azért vonzott is.
Most már ténylegesen Bruno Alves lőtt a portugáloknál, azonban nagy meglepetésre, nem ment be! A kapufa felső szegélyére pattant, onnan pedig vissza a pályára. Ehhez még drága Iker barátunk se kellett. 3-2-re vezetünk. Ezzel a tudattal sétált Fabregas a kapuhoz és mikor kellene igazán a győzni akarás, ha nem ilyenkor? Cesc berúgta, ezzel megadva az utolsó lökést. Spanyolország ott lesz a vasárnap esti döntőben!
Ahogy azt szokás, a focisták egymást ölelve ugráltak és tomboltak a boldogságtól, míg a portugálok (mellesleg érthetően) elszomorodtak és csalódottá váltak. Boldogan megöleltük egymást barátnőmmel és Luissal, majd vártuk, hogy lassan oszolni kezdjen körülöttünk a tömeg. A lelátóról szépen lassan, de sikerült bevánszorognunk a folyosóra. Addigra már a srácok is az öltözőben voltak. Sofi odaszaladt, kopogott kettőt, majd megvárta, míg valamelyik srác kiküldi neki Ikert. Pár szót beszéltek csak, valamint váltottak egy ’gratulálok csókot’ mielőtt barátnőm visszatért hozzánk. Elhagytuk a stadiont a rajongókkal együtt és a fiúkkal már csak a vacsoránál találkoztunk. Sofi, intézkedés árán, de elérte, hogy itt lehessünk. Nem tudtam örüljek-e vagy sírjak, de végül az előbbi mellett döntöttem. Örülök a csapat sikerének és ma már senki és semmi nem veheti el a jókedvem.
Ez a határozottság persze csak addig tartott, míg le nem ült közénk Sergio és Fernando. Vártam valami rosszindulatú megjegyzést ittlétemért, de nem érkezett meg. Sokkal inkább Luissal foglalkozott.
- Tudod kisember, te hozod nekem a szerencsét – mosolygott rá. – Mindig nyerünk, mikor te kísérsz fel.  – nyilván ő hozza a csapat szerencséjét… Éreztem, hogy ez csak valami felszínes hülyeség, szóval kíváncsian vártam, mire fogunk kilyukadni.
- Most már értem, miért kérelmezted, hogy mindig ő vezessen fel – motyogta barátja, minden rosszindulat nélkül, ám nem csak én, de még maga Ramos is ledöbbent. Még a szerelmespárunk is döbbenten meredt a védőre.
- Mit csináltál? – nyeltem nagyot, hátha ezzel eltűnik a dühöm.
- Nem beszélhetnénk ezt meg máshol? – kérdezte pár perc csendet követően. Luisra néztem, aki csendben eszegetett vacsorájából.
- Sofi, megtennéd, hogy figyelsz Luisra? – fordultam barátnőmhöz.
- Persze – bólintott. Egyszerre álltunk fel Ramossal, mégis ő indult el előttem. Lifttel mentünk fel a szobájáig, ahol végre hajlandó volt rám nézni és elkezdeni beszélni. Már egyáltalán nem értettem mi történik és azt se, minek kellett eljönnünk, hogy megmagyarázza, de nem akartam vitát.
- Szóval? – ültem le ágya szélére, míg ő járkálni kezdett előttem. Elég frusztráló volt.
- A múltkori tényleg elég bunkóság volt tőlem – el sem hiszem. Sergio Ramos belátta, hogy igazam van? Ezt fel kéne vésni valahova.  – Kitaláltam, hogy kérelmezem, mindig Luis kísérjen fel a pályára, így mindenképp muszáj találkoznunk, vagy beszélnünk. De aztán végül ez a része, nem igazán jött össze – húzta el száját. – Lényegében csak bocsánatot akartam kérni!
- Nem értelek téged – pattantam fel az ágyról. – Bunkó módon viselkedsz velem, utálsz és cseszegetsz. Azt hiszed mekkora nagy ember vagy, mert focizol és van pénzed, ezt azzal mutogatod, hogy beletaposol a kisemberekbe. Előadtad, hogy együtt vagyunk és kérelmezted Marc örökbefogadását, csak, hogy bosszants. Aztán meg egyszeriben látni akarsz és megbánod bűneidet? – ripakodtam rá. – Mit vársz, mit mondjak? Omoljak a karjaidba?
- Nem kértem – emelt kicsit hangmagasságán. – És nem szórakozásból kérelmeztem az örökbefogadást. Kedvelem a srácot és komolyan gondoltam, hogy szívesen lennék a nevelőapja. Egyszerűen csak akartam, hogy tudd, hogy tényleg szarul éreztem magam, amiért nem szóltam, mire készülök – magyarázta. – És tudod kezdem unni, hogy a pénzemmel kapálózol. Önerőből jutottam el oda,a hol tartok, ugyanúgy, ahogy te is, vagy bárki más és nem lettem tőle önző, sőt azt sem felejtettem el, honnan jöttem és ki voltam korábban. Ugyanaz a Sergio Ramos vagyok, aki korábban.
- Akkor miért viselkedsz úgy, mint egy p*cs? – egyszerűen nem értettem. Ha nem szállt el, mi baja van? Mire fel az a sok bunkózás?
- Védekezés – rántotta meg vállát félszegen. – Nekem is vannak érzéseim.
- Tényleg? – húztam fel kérdően szemöldököm.
- Tudod mit? Nem is értem, minek magyarázkodom itt neked. Nem is ismersz! Nem tudsz rólam semmit! – fakadt ki.
- Ez az! Térj vissza a bunkóságodhoz… - szóltam utána, mikor a fürdőbe indult.
- Én vagyok a bunkó? Én? Egyszer, egyetlen egyszer nyílnék meg előtted egy kicsit és te máris elutasítasz, komolyan se veszel – rázta fejét.
- Szerinted ez véletlen? – indultam utána, mikor újra a fürdőbe ment. Próbáltam, de nem tudtam magam leállítani. Ha már ilyen őszinték vagyunk az orra alá akartam sózni minden érzést, amit miatta elszenvedtem a hetek alatt. – Úgy néztél rám, mint egy szakadt libára, aki csak eltévedt, azért van itt.
- Mert folyton az árvaházzal kapálózol. Ilyenkor bezzeg nem látszik, milyen önzetlen és törődő vagy! Kíváncsi vagyok, mit tanítasz a gyerekeknek…. Hogy, hogyan sajnáltassák magukat? Vagy, hogy pénzt szerezzenek sanyarú sorsukból? – kihúzta a gyufát. Ha az volt a célja, hogy vérig sértsen, hát sikerült. Jobban szíven ütött, mit bármi, amivel valaha illettek. Nem bírtam kontrolálni magam és csak úgy, mint a múltkor, ismét lekevertem neki egy hatalmas pofont.
Vissza akartam rántani a kezem, de elkapta. Meredten néztük egymást pár pillanatig, míg végül önkéntelenül is, közelebb hajoltunk egy csókra. Egyikünket se kellett félteni, mindketten viszonoztuk. Ölébe kapott és visszacipelt a hálószobába, majd az ágyra fektetett. Elég adrenalin volt már bennünk ahhoz, hogy ne finomkodjunk. Gyorsan szabadított meg ruháimtól, miközben én is segítettem, hogy testét egyre kevesebb anyag takarja el előlem.

Pár órával később karjai között ébredtem fel álmomból. Békésen aludt, én pedig nem akartam felébreszteni, így óvatosan kimásztam mellőle, magamra kapkodtam ruháimat és kiosontam az ajtón minden szó nélkül. Mobiltelefonomra pillantottam, egy üzenetem érkezett, még órákkal korábban. Sofí írta.
Jól eltűntél… Sebaj, Luis a szobánkban.
Rövid volt és lényegre törő. Mielőtt elhagytam volna a szállodát, még bekopogtam hozzájuk.
- Megkerült az elveszett bárány – ásított Iker, miután ajtót nyitott. – Mondd csak, mit beszéltetek ilyen sokáig – húzta pimasz mosolyra ajkait.
- Volt pár tisztáznivalónk – rántottam meg a vállam. – Luis?
- Alszik – kitárt az ajtót, hogy beljebb léphessek. Luis Sofi mellé bújva szunyókált. Nem volt szívem, de muszáj volt felébresztenem, hogy magammal vigyem. Hívtam egy taxit, így gyors fuvarral értünk át a saját kis szállásunkra. Ahogy ágyat értünk, azonnal elaludtunk.
Csütörtökön a városban kószáltunk, vettünk pár apróságot az otthonmaradtaknak. Délután pedig Sofi hívott fel, hogy meséljek, mi is volt tegnap. Állítása szerint Sergio egésznap nyúzott volt és felőlem érdeklődött. Hiába melengette a tudat szívemet, nem tudtam, mit is kellene tennem. Ez végül is csak szex volt, nem? Vagy komolyabb? Igazából, magam se tudom. Olyan gyorsan történt minden, mégis annyira jó volt…. Már magam se értem…
Sofínak azonban nem árultam el semmit, csak, hogy megint vitatkoztunk egyet. Ezek után ő nem erőltette, én pedig nem szándékoztam találkozni a csapattal, egészen a mindent eldöntő meccsig. Spanyol zászlókkal, piros mezben és arcunkra festett spanyol zászlóval üldögéltünk a lelátón. Ez volt az utolsó lehetőségük. Nem lacafacázhatnak, mint a portugálok ellen. Nyerni kell!
Imáink meghallgatásra leltek, Silva hamar berúgta az első gólt, melyhez később még egyet rúgtak. Ezzel a tudattal mehettünk a félidők közti szünetre. Sajnáltam kicsit az olaszokat, de éreztem, ez már eldőlt. Nem hozhatják be. A második félidőben, bár kicsit tovább kellett várnunk, újabb két gól következett, a mi javunkra. Mindannyian tomboltunk, míg az olaszok a pályán szenvedtek. Még percekig kellett úgy tenniük, mintha lenne értelme még a további játékuknak. Végül aztán Iker szólt a bírónak, hogy kegyelmezzen meg, a meccs véget ért. A pályát elözönlötték a spanyolok és mi is állva tomboltunk. A srácok hosszú ölelés sorozat után gyermekeikhez és családjukhoz indultak. Sofí is lerohant párjához és intett tartsak vele. Megálltam a pálya szélénél és innen figyeltem népem büszkeségeit és az utánpótlást. Ahogy a tömeget pásztáztam szemem Sergiora tévedt. Egy kislányt ölelgetett, aki Ramos-os mezt viselt. Tudtommal, nincs gyermeke így kissé meglepődtem. Neki dőltem a korlátnak és onnan figyeltem. Türelmes volt vele és nagyon figyelmes. Látszott rajta, tényleg szereti és ért is a gyermekekhez. Elgondolkodtam és be kellett látnom, talán nem is volt akkora hülyeség, mikor kitalálta, hogy örökbefogadást kezdeményez a nevünkben.
Felemelte a kislányt és nyomott arcára egy puszit. Meghatódtam és még kicsit könnyeket is csalt a szemembe. Nem tehetek róla, de számomra tényleg a gyerekek jelentik a mindent.
Iker egy pillanatra feltűnt mellettem, hogy magával vigye Luist a többi gyermekhez. Még egy Casillas mezt is adott neki. Mosolyogva engedtem útjára a kissrácot, miközben küldtem egy hálás pillantást a kapusnak. Amint magamra maradtam újra Ramosra emeltem tekintetem. Ő is engem nézett, ami furcsamód felbátorított. Küldtem felé egy apró mosolyt és elindultam.
- Szia – mosolygott félúton. A kislány még mindig kezét fogta. Nem válaszoltam. Mielőtt megtettem volna, valami sokkal fontosabb dolgot akartam megtenni. Közelebb hajoltam és egy apró csókot nyomtam ajkaira.
- Nem tudom, hogy mi volt köztünk az a múltkori. De részemről több mint, pusztán egyszeri alkalom – hadartam el egy szuszra.
- Remélem, ezt nem csak azért mondod, mert bajnokok lettünk – megforgattam szemeimet és finoman mellkasára csaptam.
- Tudod, ma elviselem a mamlaszságod – felnevetett, majd közelebb húzott magához.
- Csak ma?
- Meg talán holnap – rántottam meg a vállam, mire ő kezdeményezett közöttünk egy csókot. Nem volt hosszú, amit kicsit azért sajnáltam, de a rengeteg fotós és a közönség spanyol része még mindig a pályára szegezte tekintetét, hiába ért véget a meccs.
- Egyébként, ő az unokahúgom Daniela – emelte fel a kislányt.
- Szia – mosolyogtam. Nagyon édes volt és boldogan bújt nagybátyjához. – Nagyon aranyos – mosolyogtam a focistára.
- Igen. Segít a csajozásban – nevetett.
- Bolond – nevettem vele. – De, ha már itt tartunk… gondolkodtam ezen az örökbefogadásos dolgon…
- Igen? – vigyorgott. –És?
- Hát… még mindig komolyan gondolod? – bólintott egy határozott igent.
- Én is benne vagyok – jelentettem ki.
- De csak egy feltétellel – emelte fel mutatóujját.
- Mi az? – kérdeztem meglepődve.
- Most ne csak hazudjuk, hogy együtt vagyunk – vettem a célzást és szorosan megöleltem.