Benedikt Höwedes novella

Tudom, tudom, hozhatnám már a részt, de még nem tudtam írni. Egyszerűen nem ment... Jött azonban ez a novellaötlet és egyszerűen muszáj volt kiírnom magamból. Remélem, elnyeri a tetszéseteket! :) Puszi: K. 

Kezdtem belátni, hogy apa igazat mondott, mikor azt tanácsolta térjek ide vissza. Lakosságát tekintve jelentősen kisebb, mint London, de ebből kifolyólag fele annyi ügyvéd van, főleg annyira jó, mint én! És ezt nem túlcsorduló egoizmusom mondatja velem, mindösszesen az élet. Mióta ténylegesen praktizálok, minden ügyemet megnyertem. Kitartó vagyok, precíz és harcias! Ez azonban elég fárasztó, hiszen naponta több százan is képesek akár besétálni az irodámba. Legutóbbi pedig alig öt perce távozott.
Két ásítás között kortyoltam egyet a bögre kávémból, az ablak mellett ácsorogva. A nap már hanyatlóban odakint. Imádtam ezt a gyönyörű jelenséget, mely megidézte a fiatalkoromat. A gimnáziumi szerelmem mutatta meg először, mennyire romantikus és hangulatos tud lenni ez a napszak, hiszen első és egyetlen csókunk is naplementében történt, a tóparton.  Azóta is életem egyik legszebb pillanataként őrzöm emlékeimben azt a napot.
A fülsértő, ám már rendszeressé vált sípolás rántott vissza a valóságba.

-          Frau Lingor, megérkezett Frau Höwedes– hallottam meg asszisztensnőm hangját. A mai napon az utolsó látogatóm, aki szeretné, ha képviselném. A sors fintora, hogy Benedikt Höwedes felesége, akibe diáklányként olyannyira szerelmes voltam. De hát, ahogy a mondás is tartja, aki szerencsés a munkában, az nem szerencsés a szerelemben. Én pedig ezt az ágat képviselem.

-          Küldje be! – elengedtem a gombot, így már nem halhattuk egymást. Letettem a bögrémet, majd visszaültem a forgószékbe. Két perc se kellett az ütemes magas sarkú cipők kopogását az ajtóm elől hallottam. Kopogott két aprót, majd benyitott.

-          Üdv, Frau Lingor – biccentett, majd beljebb lépett. – Lisa Höwedes – kezet ráztunk.

-          Tegeződjünk! – mégiscsak egy idősek vagyunk, hogy nézne ki, ha magázna?

-          Rendben – bólintott, majd kihúzta magának a széket és leült. Pár perc múlva asszisztensem, Katharina egy bögre teával sietett be, melyet a vendég elé helyezett, tőlem pedig elvette az üresre ivott csuprot és kisietett.

-          Szóval, Lisa… Miben segíthetek? – tértem a lényegre, miközben laptopomra pillantottam, hogy megnézzem hány óra van.

-          El akarok válni! – amint eljutott agyamig a mondat ledermedtem. Elválni? Bennitől? Több mint, tíz éve vannak együtt, pár éve házasok… azt hinné az ember a világ legszerelmesebb emberei!

-          Rendben – gyorsan visszarántottam magam a valóságba.

-          Szeretném, ha képviselnél! Azt hallottam te vagy a legjobb!

-          Igen, az egyik legjobb – bólintottam helyeslően.

-          Van egy fiam is – folytatta. Várjunk csak! Egy kis Höwedes? Ó, te jó ég! – Nem akarom, hogy az övé legyen! – jelentette ki határozottan.

-          Értem – bólogattam szorgosan, miközben lejegyzeteltem, a hallottakat. – És mi a válás oka?

-          Megcsalt – egy könnycsepp buggyant ki szeméből, de gyorsan letörölte. ’HŰTLENSÉG’ jegyzeteltem a lapra. – Fűvel-fával… Milyen ember az ilyen? – zokogott tovább. – A ribancok és az a hülye foci fontosabbak neki, mint a saját fia! – szörnyülködve hallgattam, amiket mond. Mi lett azzal a Bennivel, akiért én annyira odáig voltam? Oké, akkoriban is két lányt szédített egyszerre, de nem volt ennyire durva a helyzet… - Szóval… elvállalod az ügyet? Képviselni fogsz? – nyeltem egy nagyot, majd kimondtam.

-          Igen, képvisellek a válásban! – elmosolyodott, majd hirtelen felállt a helyéről.

-          Remek! Köszönöm – mosolygott tovább. – A továbbiakban megbeszéljük a többit.

-          Igen – bólintottam én is, mire felkapta táskáját.

-          Viszlát! – intett.

-          Viszlát – biccentettem. Mitől lett hirtelen ilyen jó a kedve?

Felsóhajtottam, miközben két kezem közé temettem arcomat. Újra s újra utat törtek maguknak agyamban az emlékek. Az a naiv, lelkes, önfeledt szerelmes tizenhat éves kislány végleg eltűnt a testemből, manapság csak a munkámnak élek, és a hallottak alapján az a tizenhét éves fiú is megváltozott, méghozzá nem túl jó irányba.
Összeszedtem a holmimat, leoltottam a lámpát, majd bezártam az irodát. Ideje végre hazamenni, venni egy forró fürdőt, majd aludni egy nagyot a kényelmes ágyamban. Holnap szintén hosszú napom lesz, és jelenleg életképtelennek érzem magam hozzá.

Legmélyebb álmaimat szakította félbe a csengő, melyre valamely őrült rátenyerelt. Gondolatban diplomatikusan elküldtem egy jó messzi vidékre, ám tovább folytatta. Kibújtam a takaró alól, majd köntösömbe bújtam, és míg lerobogtam a lépcsőn, meg is kötöttem derekam körül. Elvettem a kulcsom a szekrényről, majd kinyitottam az ajtót. Azonnal megcsapott a hideg levegő, melyet a frissen lezúduló eső okozott. A lámpa fényében egy vékony, magas, csuklyás férfialak rajzolódott ki. Amint megpillantott közelebb lépett, így lassan megvilágosodott előttem arca is. Férfiasabb volt, mint mikor utoljára láttam, de még mindig ugyanolyan jóképű.

-          Benni? – leheltem nevét.

-          Renata – lépett beljebb. Egyáltalán nem tűnt boldognak, sőt arca kimondottan megviseltnek látszott.

-          Mit keresel itt? – fontam össze karjaimat mellkasom előtt. Kezdtem fázni. 

-          Ne vállald el, hogy segítesz Lisának, kérlek! – tekintete majdhogynem sírva könyörgött.

-          Sajnálom, már igent mondtam – közöltem ügyvédi hidegvérrel.

-          Nem teheted – suttogta. – Nem engedheted, hogy elvegye a fiam!

-          Talán előbb kellett volna törődnöd vele – suttogtam.

-          Mi? Hiszen a fiam a mindenem! – állította.

-          Nyilván ezért adta be Lisa a válást…

-          Nézd, nem tudom, mit mondott neked, de biztos vagyok benne, hogy nem igaz! – hadakozott.

-          Nézd Benedikt, ez nem a legmegfelelőbb hely és főképp nem a legjobb idő, hogy ezt megtárgyaljuk – egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyt. Már-már szinte vacogtam.

-          Rena, légy szíves! Csak arra kérlek, hallgass meg engem is! – kibuggyant a szeméből egy könnycsepp. Még sosem láttam ennyire szétesve, így tudtam, komolyan nagyon sokat jelent számára a kisfia.

-          Rendben – sóhajtottam fel. – Találkozzunk holnap és akkor meghallgatom a te verziódat is – ajánlottam alkut. – Most pedig menj haza és szárítkozz meg, mielőtt megfázol! – utasítottam.

-          Még mindig törődő vagy – jelent meg halvány mosoly arcán.

-          Holnap találkozunk! – jeleztem, hogy mennék, mire vette a lapot.

-          Igen – bólintott. – Jó éjt!

-          Jó éjt, Benedikt! – biccentettem, míg kilépdelt az ajtón.

-          Köszönöm, Rena – fordult még utoljára hátra. Intettem egyet, majd bezártam az ajtót és visszavonszoltam magam a szobámba. Ez az ügy kezd egyre zavarosabb lenni.

Másnap délben, éppen a táskámba csúsztattam a telefonom, mikor hangzavar hallatszott.

-          Uram, ha nincs időpontja, nem mehet be – jelentette ki Katharina.

-          Nem érdekel az időpont – zengte az ismerős hang, majd kinyílt az ajtóm.

-          Sajnálom, Frau Lingor, nem tudtam visszatartani az urat – szabadkozott drága asszisztensem.

-          Semmi baj, Kath! – intettem neki, mire tétován magunkra hagyott minket.

-          Most már alkalmas a hely és az idő? – kérdezte Bene apró mosollyal az arcán.

-          Az idő tökéletes! Éppen ebédelni készültem. Velem tartasz? Közben elmondhatnád, amit szeretnél – mosolyogtam rá.

-          Kiválaszthatom az éttermet?

-          Akár… - általában az utca végén álló étteremben ebédelek, így rám férne már egy kis újdonság. Vállamra emeltem táskámat, majd Benedikt oldalán hagytam el az épületet.

A kocsiban néma csend telepedett közénk, de abban biztos voltam, hogy nem egyszerű ebédre invitál. A város egyik legtávolabbi éttermébe vitt és elég elszánt volt tekintete.

-          Ugye nem akarsz elrabolni? – érdeklődtem.

-          Nem – kuncogott. – Nem vagyok bűnöző – rázta a fejét, majd leparkolt egy étterem előtt, melyben addig még sosem jártam. – Csak szeretném, ha tisztán látnál.

-          Mit kell látnom? – lezárta a kocsit, majd az étterem egyik külső, teraszi asztalához léptünk. Bár egész éjjel esett az eső, mostanra a nap teljesen felszárította. Levettem a kosztümöm zakóját, majd az étlapot kezdtem fürkészni. Salátát rendeltem, pár főtt csirke darabbal, míg Benni lasagnet.

-          Nem mondod, hogy fogyózol! – méltatlankodott. – Hiszen nagyon jó alakod van!

-          Nem fogyókúrázom – ráztam a fejem. – Csak most ezt kívánom. És köszönöm a bókot – mosolyogtam el halványan. Még mindig tudta, mi kell a nőknek, ez nem vitás.
Pár perccel később megkaptuk a kért rendeléseket, ami meglepett. Általában tovább várakoztatják az embereket. Miért hozott pont Höwedes egy ilyen helyre?

-          Tudod, talán ideje lenne elmondanod, amit szeretnél – emlékeztettem, mielőtt bekaptam az első falatot.

-          El akarok válni! – jelentette ki ellenkezést nem tűrően.

-          Lisa is ezzel kezdte… - suttogtam két falat között.

-          De ő hazudott! Mindenkinek hazudik! Rena, nézd én sosem csaltam meg! – ellenkezett felesége szavai ellen.

-          Állítása szerint DE, méghozzá mindenkivel, aki szembejön – magyaráztam.

-          Nézd, már tényleg nem szeretem, de nem vagyok rohadék! – tiltakozott tovább.

-          Tegyük fel, hogy elhiszem… Mi van a kisfiúval? Hogy is hívják? – tettem fel neki kérdéseimet.

-          Alexander – mosolygott. – Ő az én mindenem! Ha nincs meccs vagy edzés, mindig vele vagyok! De néha még edzésekre is viszem…

-          A feleséged állítja, hogy nem törődsz vele – ráncoltam homlokom. Ez az ügy egyre rosszabb. Savazzák egymást, ahelyett, hogy csendben lezavarnák a válást. – Attól fél, hogy elveszed tőle.

-          Ő nem törődik vele! Csak azért kellett neki, hogy elvegyem feleségül – rázta a fejét hitetlenül. – Bárki, aki mindkettőnket ismer, megmondhatja, hogy nekem van igazam. Ennek ellenére nekem kell rettegnem attól, hogy elveszi a fiam. Hiszen tudja, hogy ez a leggyengébb pontom. Ezért kérlek Renata, ne vállald el! Mindketten tudjuk, ha mellette állsz, nekem végem.

-          Nos, először is köszönöm az újabb bókot. Másrészt, egymásnak teljesen ellent mondotok. Így bizonyítékokra lesz szükségetek. Úgy tudom, Lisának van rólad és egy nőről valami fényképe… - említettem. – Neked van valami bizonyítékod?

-          Lisa már elég régóta félrelép… - motyogta.

-          Bizonyítékod van? – tettem fel ismét a kérdést.

-          Néhány SMS, pár telefonhívási akta és… ez… - intett a túloldalba, ahol Lisa éppen egy másik férfi karjaiban kacarászott. Nem hiszem el, hogy volt képe az arcomba hazudni!

-          Várj, hol van Alexander? – kérdeztem értetlenül.

-          Gondolom az anyjához passzolta – rántott vállat. – Ez nála a szokás – húzta el a száját. – Én tényleg nem hazudok, Rena!

-          Vigyél el az anyjához! – kértem meg. Ha tényleg úgy van, ahogy mondja, akkor tennünk kell ellene. – És fotózd le! – utasítottam, majd a pincérnek intettem. Miután megjelent és fizettünk, beültünk a kocsiba és Benedikt elindult kisfiáért.

Hosszú volt az út, de éreztem, hogy a házban megbújó emberek tartogatnak még nekem meglepetéseket.

-          Mi lenne, ha csak én mennék be? – fordultam Benedikthez.

-          Napok óta nem láttam a kisfiam… - suttogta.

-          Rendben – sóhajtottam. Nem túl szakszerű a vejét odavinni, de hát mit tehetnék? Az ő érveit is megértem.
Az ajtóhoz lépkedtünk, ahol egy pillanatra megálltam.

-          Persze, mert anyád már megint nincs itt… - morgolódott egy női hang. Kopogtam kettőt, majd lassan kitárult az ajtó előttünk.

-          Igen? – pillantott felém.

-          Nora ő itt Renata Lingor, Lisa ügyvédje – mutatott be Benni.

-          Szeretnék feltenni pár kérdést – szóltam, miközben észrevettem a mögötte álló kisfiút. Gyönyörű egy teremtmény! Tiszta apja!

-          Milyen kérdést? – értetlenkedett Nora.

-          A lányáról és az unokájáról – beljebb engedett minket. Alexander azonnal édesapja karjaiba rohant, majd felnevetett, mikor ő felemelte.

-          Nem nagyon tudok, mit mondani – magyarázta nekem Nora. – Ez a nő, már nem az én lányom – rázta fejét, majd hosszas panaszkodásban elmesélte, milyen csapnivaló anya lett az ő lányából. Hosszasan beszélgettünk, míg Benedikt játszadozott kisfiával, majd idejét láttam visszamenni az irodámba, hiszen mára még több időpontom is van.

-          Elviszlek – állt fel Benedikt, mire kisfiából kitört a sírás. – Hamarosan találkozunk újra! Addig bírd ki anyuval és mamával egy kicsit – kérte Alexandert, aki bár bólintott, továbbra is sírt. – Nagyon szeretlek! – puszilta meg Benni könnyes szemekkel, majd kilépett az ajtón én pedig követtem. Nem beszélgettünk útközben. Én őrlődtem, mihez is kezdhetnék, ő pedig továbbra is kisfia után vágyódott.

-          Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem – suttogtam az autóban.

-          Csak elmondtam az igazat – bólintott.

-          Én gondolkodtam és… nem fogok segíteni Lisának. Ügyvéd vagyok, de az igazságot szolgálom, és ez most nem lenne igazságos – magyaráztam érveimet, inkább magamnak, mint neki.

-          Akkor, mi lesz? – érdeklődött.

-          Felhívom, hogy nem vállalhatom – ráztam a fejem.

-          Ez azt jelenti, hogy én megkérhetlek, hogy segíts visszaszerezni a fiamat? – mosolyodott el.

-          Szeretnéd?

-          Minden vágyam! – mosolygott tovább.

-          Akkor vágjunk bele – nyújtottam a kezem, majd lepacsiztunk. – De előre szólok, kemény menet lesz!

-          Alexanderért mindent vállalok! – jelentette ki.

-          Rendben – bólintottam. – Később felhívlak! – eszembe jutott, hogy nem is tudom a mobilszámát, így inkább táskámba nyúltam és elővettem egy névjegykártyámat. – Vagy inkább hívj te! – kuncogtam.

-          Így lesz – helyeselt, majd elvette az apró papírlapot. Kiszálltam az autójából és visszamentem irodámba. Ideje volt más ügyekkel is foglalkoznom!

Egész délután, majd este is körbejártam egy ügyemet, ahol ügyfelemet testi erőszakkal vádolják. Bevallom, egy ügyvéd nem mindig bízik ügyfele valódi ártatlanságában, ám elhamarkodott véleményt sem alkotunk. A bizonyítékok alapján alkotunk véleményt és akármi történjen, kiállunk védencünk mellett. Most, bár minden bizonyíték ellene szól, én mégis úgy érzem, szegény srác mégis ártatlan.
Takaróval bebugyolálva, forró csokival a kezemben és laptoppal az ölemben vettem sorra a bizonyítékokat, miközben a híreket hallgattam. Fáradt voltam, főleg miután végighallgattam ma Lisa hisztériáját telefonon, de nem hagyhattam cserben a többi ügyfelemet.
Megszólalt a csengő. Két apró csengés, majd a néma csend, mely időt adott nekem, hogy odaérjek az ajtóhoz.

-          Szia – mosolygott Bene, amint kitártam előtte az ajtót.

-          Ohh, örülök, hogy megtanultad, hogyan kell helyesen használni a csengőt – mosolyogtam rá, egy nyelvkiöltéssel válaszolt.

-          Bejöhetek? – kíváncsiskodott.

-          Nem is tudom… - incselkedtem vele.

-          Hoztam csokit – mutatta fel a nagytábla milkát.

-          Te aztán tudod, mitől döglenek a nők – engedtem beljebb.

-          Csak reméltem, még mindig olyan vagy, mint a gimnázium ideje alatt.

-          Néhány tulajdonságom talán megmaradt – rántottam meg a vállam. A gimnázium nem éppen volt életem kedvenc időszaka. A suliban elég sokat bántottak, mert nem mentem bele minden hülyeségbe és mert mertem önmagam lenni. Később találkoztam Bennivel és úgy éreztem, ő pont így szeret, ám sosem lettünk végül együtt.

-          Nem mondod, hogy dolgozol – nézett meglepetten a laptopomra.

-          De bizony! Ilyen az ügyvédek élete – húztam el a számat. Rápillantott a képernyőre.

-          Testi erőszak? – kérdezte meglepetten.

-          Hé, ez privát akta – csuktam le a gép tetejét.

-          Szóval nem csak válásokkal foglalkozol? – húzta fel szemöldökét.

-          Nem – ráztam a fejem. – A legtöbb ügyem válás, de képviselek nagyobb ügyekben is embereket – meséltem.

-          Értem – mosolygott. – Nos, ez a férfi holnapig várni fog rád, ugyanis az estédet rám és erre a tábla csokoládéra kell szánnod.

-          És, ha én csak a csokit szeretném? – loptam ki kezéből az említett édességet.

-          Az nagyon rosszul esne – játszotta el a szomorú kisfiút.

-          Na, jó. Maradhatsz – kuncogtam.

-          Megtisztelő – vigyorgott, majd kényelembe helyezte magát mellettem. Kibontottam a csokoládét ő pedig hangot adott a tévére, mert érdekesnek ígérkezett a kezdődő film. Egy egyszerű, fiataloknak való vígjáték volt. – Emlékszel a gimis évekre? – pillantott rám kíváncsian.

-          Nehéz elfelejteni – motyogtam.

-          Még mindig utálsz, amiért… ?

-          Nem – ráztam a fejem tiltakozóan. – Gyerekek voltunk – vontam vállat. – És utólag belegondolva, teljesen megérthető az indokod, én csak.. szerelmes voltam – motyogtam.

-          Én is – simogatta meg arcom. Elfordultam és kicsit arrébb csúsztam tőle. Nem hiszem, hogy ez most jó lenne.

-          És… mi újság a focival? – mosolyogtam rá.

-          Még mindig éltet – mosolygott rám.

-          Örülök, hogy sikeres lettél – mosolyogtam. Én mindig hittem és bíztam a tehetségében, holott olvastam róla durva kritikákat is az évek során.

A futball jó témának bizonyult. Egészen jól elbeszélgettünk róla, majd mindketten meséltünk elmúlt éveinkről. Szinte már teljesen olyan volt a barátságunk, mint annakidején. Ezt pedig tovább segítette, hogy a váláshoz Lisa új ügyvédet talált és beindultak lassacskán a dolgok. Benedikttel egyre többet találkoztunk, és ha éppen nem az válás részleteit tárgyaltuk, próbáltuk újra felépíteni régi, őszinte barátságunkat.

-          Tulajdonképpen hová is viszel? – még rengeteg munkám lett volna, ám ő elrabolt, valami halaszthatatlan ügyre hivatkozva.

-          Mindjárt meglátod – kuncogott, miközben segített lépkedni. Bekötötte a szemem, így ha nem segít, akár a vesztem is lehetne, ez a kis meglepi.

-          Bene – nyűgösködtem.

-          Nyugi, már itt vagyunk – éreztem, hogy hajamhoz nyúl, majd lassan kioldja a csomót és leesik a sál, mely szememet takarta. A tóparton voltunk, a lemenő nap melegében, előttünk egy leterített pokróc és egy teli piknikkosár. – Gondoltam, a mai napot eltölthetnénk úgy, hogy nem kerülök szóba, mint védenced.

-          Nagyon jó ötlet! – mosolyogtam rá. Lerúgtam a magas sarkú cipőmet, majd leültem mellé a takaróra és felfedeztem az ételkínálatot. A lemenő nap gyönyörűvé varázsolta az eget, a társaság remek volt az étel pedig isteni finom. Az egész kezdett álomszerűvé válni.

-          Emlékszel az első csókunkra? – kérdezte suttogva, miközben körénk tekert egy újabb pokrócot, a hűvösödő levegő miatt.

-          Az volt az egyetlen – emlékeztettem. – De nagyon szép volt – bólogattam.

-          Ha nem halt volna meg Lisa apja, én tényleg szakítottam volna – vallotta be. – Tudom, hogy ostoba kifogás, de attól még igaz! Képtelen voltam magára hagyni, hogy láttam, mennyire szenved… Mire pedig összeszedte magát, te már Londonban voltál… - suttogta.

-          Nem akartam itt maradni – ráztam a fejem. – Túl nehéz lett volna.

-          Tudom – bólintott. Vállára hajtottam a fejem, mire átkarolta hátamat. – Olyan buta voltam – simította kezét arcomra. Lassan közelebb hajolt és ajkait lágyan az enyémre tapasztotta. Megfordult a fejemben, hogy visszakozzak, de hamar sikerült kiűzni fejemből a rossz gondolatokat. Hosszan élveztem lágy csókjait, míg egy vaku meg nem villant az egyik bokorban.

-          Mi a fene? – húzódtam el. A fényképező újabbakat villant, majd mocorgást hallottunk. Egy férfi elrohant. – Ezt nem hiszem el – ráztam a fejem döbbenten, majd ledobtam vállamról a takarót, visszabújtam cipőmbe és a férfi után indultam, holott már esélyem se volt utolérni.

-          Rena – lépkedett utánam Benni, miután összeszedte a holminkat. – Add fel! Nem tudjuk utolérni!

-          Tényleg? Tudod, te meg se próbáltad! Egyáltalán, hogy lehetsz ilyen nyugodt? – dörrentem rá.

-          Nem vagyok nyugodt – rázta a fejét.

-          Tényleg? Ismerlek, tudom, hogyan grimaszolsz, mikor idegbeteg vagy! - Idegesen a hajamba túrtam, majd visszasétáltam a kocsihoz és beültem. Benedikt bepakolt, majd hasonlóan tett. Egy szót sem szóltam, tudta mire vágyom, egyenesen hazavitt. Nem invitáltam be őt, de nem is kérdezte, hogy szabad-e, magától értetődően sétált be a lakásomba.

-          Rena – simogatta karomat, miközben idegesen tenyerembe temettem az arcomat.

-          Tudtad, hogy ott lesz?

-          Honnan tudtam volna? – akadt ki. - Én csak veled akartam lenni!

-          Akkor hogy került oda? – néztem rá már-már könnyes szemekkel.

-          Nem tudom – tárta szét karjait megadóan. – Gondolom követett, vagy valami.. – kezdtem belátni, hogy tényleg ártatlan. Egyébként is, miért akarna magának rosszat?

-          Miért nem vagy ideges? – suttogtam.

-          Az vagyok – bizonygatta. – De a fiam mellett megtanultam, nem kimutatni. Csak a pályán… - tette hozzá apró kuncogással.

-          Fel kell kötnünk a gatyánkat – suttogtam, miközben engedtem, hogy ismét átkaroljon. – Meg fognak hurcolni ezért… Talán keresned kéne egy új ügyvédet!

-          Nem! Nem találnék jobbat a mostaninál – ellenkezett.

-          De így veszélybe kerülhet az ügy! – tiltakoztam.

-          Te fogsz védeni!

-          Ben… - kezdtem volna tiltakozásba, de mutatóujját a számra csúsztatta.

-          Shhh. Téged akarlak! – suttogta, majd ismét az ajkaimra tapadt. Az eszem jól tudta, nem szabadna belemennem, ám szívem és testem feladta a küzdelmet, átadtam magam az érzéseimnek, melyek egy hosszú, szenvedélyes, cseppet sem helyes éjszakához vezettek minket.

Apró csókokat lehelt vállamra. Szám elnyílt és felóhajtottam, mire karját csípőmre simította, ahol összefonta találkozó ujjainkat.

-          Jó reggelt – pillantottam hátra, hogy szemeibe nézhessek.

-          Neked is – simította ki egy hajtincsemet arcomból.

-          Ezt nem lett volna szabad megtennünk – sóhajtottam fel.

-          Hagyjuk, hogy mit nem szabad, oké? – simogatta arcom továbbra is. – Meg akartad tenni vagy sem?

-          Meg – ismertem be. Valójában tizenhat éves korom óta, nem vágytam másra.

-          Én is – mosolygott. – Csak ez számít. – Közelebb hajoltam és egy apró puszit leheltem ajkaira.

-          Meddig érsz rá? – kíváncsiskodtam, miközben kiszálltam az ágyból.

-          Délután meccs. Nem jössz? – vigyorgott.

-          Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne… - húztam el a szám. Az igazat megvallva nagyon kíváncsi lennék már egy meccsükre, de nem akartam több fényképet.

-          Már van egy rohadt képük… Nem mindegy? – forgatta szemeit.

-          És dolgoznom is kell, mivel VALAKI, elrabolt a munka elől – hangsúlyoztam a valaki szót.

-          És milyen jól tettem – kacsintott.

-          Gyere, csináljunk reggelit! – nyújtottam kezem mosolyogva, mire kimászott az ágyból. Egy apró bokszer volt rajta mindössze és úgy láttam, nem nagyon szándékozik feljebb öltözni. Nagyot nyeltem, amit mosolyogva nyugtázott. – Nem siettük el? – fordultam felé az asztalnak dőlve. Mióta felébredtem ott járt a kérdés a fejemben, de nem mertem feltenni.

-          Gimi óta erre várunk – simogatta arcomat.

-          De még el sem váltál! – suttogtam. – Ráadásul, alig egy hete találkoztunk újra… - kezdtem kifogásokat gyártani.

-          Már beadtuk a keresetet, hamarosan vége a házasságomnak – emlékeztetett.  – Rena, mi a valódi ok? Mitől félsz?

-          Hogy megismétlődik, ami a suliban volt – suttogtam.

-          Soha! Nem követek el még egyszer akkora hibát – nyakába borultam, szorosan megöleltem. Annyira jó volt ilyen közel lenni hozzá. Leheltem egy apró csókot ajkaira, majd a hűtőhöz léptem, hogy felfedezzem tartalmát.

Az egész délelőttünk eltelt a reggelizéssel, olyannyira élveztük egymás társaságát. Végül elváltak útjaink, ám nem mentem be dolgozni. Lyukat beszélt a hasamba és nem távozott, míg meg nem ígértem, hogy ott leszek 15:30-ra. A húga, Johanna is ott lesz, Alexanderrel. Megadta a számát, hogy őt hívjam majd fel a jegyem ügyében. Nagyon boldog volt, így én is azzá váltam. Előkerestem a mobiltelefonom és felhívtam édesapám, hogy hogyléte felől érdeklődjek. Régen látogattam meg, pedig nem túl messze, Bonnban lakik. Mentségemre szóljon, nem sok időm volt rá, hamarosan azonban be kell iktatnom egy látogatást. Már nagyon hiányoznak.
A megmaradt pár órámban lezuhanyoztam, majd kitártam a szekrényem ajtaját és megálltam előtte. Szerencsére nem voltam az a fajta nő, aki még a boltba is kosztümbe jár, de most egyik ruhámat se láttam elég jónak. Végül még is kiválasztottam egy farmert, egy egyszerű, barna, V nyakkivágású felsővel. Átpakoltam a barna kézitáskámba, felvettem a sportcipőmet és már indultam is. Ilyen alkalmakkor hatalmas tömeg van az Arénában, én pedig szeretnék időben bejutni. A kocsiba beülve még küldtem egy üzenetet Benninek, hogy indulok, és sok sikert kívánok, majd elindultam.
Több időbe telt parkolóhelyet találnom, mint maga az arénához vezető út. Végül elindultam a tömeg után. Hosszú évek után ismét az Veltins Aréna előtt álldogáltam. Előkerestem a mobiltelefonom és tárcsáztam a legifjabb Höwedes testvér telefonszámát.

-          Igen? – szólt bele egy fiatal, női hang.

-          Szia, Johanna! – köszöntem illedelmesen. – Renata Lingor vagyok, Benedikt egyik barátja – Mégsem mondhatom, hogy a nő, akivel tegnap éjjel lefeküdt. Végtére is, még én se tudom, mi van pontosan közöttünk.

-          Oh, igen. Itt vagy már a stadionnál? – érdeklődött. Azonnal megértettem, már ők is itt vannak.

-          Igen, a főbejáratnál – tájékoztattam.

-          Azonnal ott leszünk! Szia – bontotta a vonalat. Visszacsúsztattam a telefont a táskámba és mire felnéztem, az a gyönyörű szempár, melynek tulajdonosa az ifjú Höwedes, kíváncsian pillantott rám.

-          ’ena néni – mosolyodott el. Úgy látszik emlékszik rám a múltkori rögtönzött családlátogatásom után.

-          Szia, Picúr! – simogattam meg apró fejecskéjét. – Napról-napra szebb vagy! – mosolyogtam rá, mire kinyújtotta karjait, hogy vegyem fel. – Nem baj, ugye? – kérdeztem a lányt. Nagyon csinos volt, és bátyjaira is hasonlított.

-          Nem, dehogy – mosolya, akár Benedikté. – Johanna Höwedes – nyújtott kezet.

-          Dr. Renata Lingor – ráztam vele kezet.

-          Már sokat hallottam rólad – mosolygott sejtelmesen, majd elővette a jegyeket, melyekkel bejuthatunk.

A kapus mögött ültünk, pont azon az oldalon, ahol a Schalke kezd, így tökéletes rálátásunk nyúlt a védősorra. Nem tagadom, élveztem, hogy Benedikt hátsóját nézhettem negyvenöt percen keresztül. Jót tett nekem a mindennapi stressz után, egy kis kikapcsolódás. Bár a meccs döntetlennel zárult, teljesen felszabadult és boldog voltam. Alexanderrel együtt drukkoltunk édesapjának, Johannával pedig sikerült összebarátkoznom. Azt is elárulta, örül, hogy itt vagyok, mert ha rólam van szó, Bennit is nyugodtabbnak látja. Örülök, hogy a bíróságtól való félelem után, végre ilyet is képes vagyok kiváltani az emberekből.
A stadion előtt hosszas búcsúzkodás után, de elváltak útjaim Alexéktől, hiszen másirányba mennek és még Benet is megvárják. Én is szerettem volna, de nem akartam zavarni, valamint vár a munka. A kocsimhoz sétáltam, mire megszólalt a telefonom.

-          Elmennél köszönés nélkül? Ez nem vall rád! – kuncogott a vonal túlsó oldalán.

-          Azt hittem még öltözöl. És nem is akarok zavarni! itt van Alexander – emlékeztettem.

-          Haza kell vinnem – sóhajtott. – Az anyja már hápog… Elkísérsz?

-          Nem igazán rendelkezem most Lisához elég türelemmel – fintorogtam. – De utána találkozhatnánk.. – motyogtam.

-          Jól hangzik – egyezett bele. – Mit szólnál egy vacsorához?

-          De ugye nem a múltkori étterem? – kinyitottam a kocsim ajtaját és beültem.

-          Nem. Ezúttal nálam – éreztem a hangja alapján, hogy kicsit zavarba jön. Nem egy kósza numerát szeretne, sokkal inkább lenyűgözni.

-          Tied az egész hétvégém – ajánlottam.

-          Akkor hozz váltóruhát is! – kuncogott. – Tőlem megyünk a bíróságra!

Bár lehet csak viccnek szánta, végül tényleg így lett. Nála töltöttem el azt a másfél napot, melyet még házasemberként élt. Mintha csak egy romantikus drámába kerültem volna, úgy váltott át a vasárnapom hétfőre. A hosszú, szerelmes, boldog nap után, ma szembe kell néznünk magával a sátánnal, Lisa Wessellerrel. Tudom, hogy Benni bármennyit hajlandó lenne fizetni neki, nem félti a pénzét, csak is a kisfiát.

-          Eddig nem féltem, de most szétmar az ideg – motyogta Bene, miközben öltöztünk. Frissen tusolva bújt ingjébe, míg én kosztümöm öltöttem magamra. Benni és én, most már hivatalosan is járunk, vagy mondják akárhogy a mai fiatalok.

-          Nyugodj meg! – simogattam arcát, majd végiggomboltam ingjét.

-          Mi lesz, ha végleg elveszi Alexandert? – suttogta el legnagyobb félelmét.

-          Nem adjuk harc nélkül! – tiltakoztam.

-          Tudod, néha a meccseken, ha nagyon küzdünk, akkor is veszítünk… - emlékeztetett.

-          Meg fogjuk csinálni, kérlek, bízz bennem!

-          Bízom – bólintott, majd közelebb hajolt egy apró csókra. Sikerült rávennem, hogy egyen is pár falatot a társaságomban, majd végre elindultunk a bíróságra. Alig pár óra és túl leszünk rajta. A kérdés csak az, jó lesz-e nekünk a végeredmény.

Mire beértünk a terembe, Lisa és új ügyvédje már vártak minket. Míg leültünk, kaptam pár gyilkos pillantást a drágától.

-          Szeretlek – suttogta Benedikt, majd megszorította kezemet. Először mondta ezt ki, ennyire nyíltan.

-          Én is téged – mosolyogtam biztatóan, miközben belépett a bíró.

A szokásos formalitásokkal kezdtük, majd a közös ingatlan és a bútorok sorsával. Benni készséges volt, mondta, hogy beleegyezik, hogy a házban maradjon Lisa, sőt minden bútort és felszerelést ott hagy neki, ha cserébe Lisa lemond arról a horrorisztikus összegről, melyet ő kártérítés gyanánt kitalált magának. Vonakodva, száj húzogatva, flegmán, de beleegyezett, én pedig éreztem, talál másik célpontot, ahol még előhozakodjon ezzel.

-          Rendben, akkor most lássuk Alexander Höwedest, a gyermeküket – hozakodott elő a bíró az utolsó közös ponttal. – Kinél él jelenleg a gyermek? – utalt arra, hogy Bene már elköltözött.

-          Nálam – nyújtotta kezét Lisa. –És ott is marad!

-          Csak szeretnéd… - mordult fel Benedikt.

-          Én hordtam kilenc hónapig, én szültem! Te egyébként se törődsz vele! – emelte meg hangját Lisa.

-          Ez nem igaz, te is tudod. Ha rajtad múlna, már nem is élne! – vágta a fejéhez Benni az igazságot. – Napokat voltam otthon, edzeni alig jártam, csak, hogy vele legyek, mikor beteg volt. Vittem mindenfele, mert te eltűntél…

-          Én? Ugyan már Benni, ne játszd meg magad! Mikor lenne rá időd, hiszen vagy focizol, vagy éppen nyög alattad valaki. És, ha jól tudom, most éppen a drága ügyvédnőd az! – tudtam, hogy előhozakodik majd vele, no de ilyen formában? – Óh, egyébként sajnálom, de nem vonzódom a nőkhöz, szóval nem baj, hogy mégsem vállalt el! – vetette oda nekem flegmán.

-          Frau Höwedes! – szólt rá a bíró úr.

-          Bíró úr, nem értem, hogy jön ide, hogy milyen viszonyban állok a védencemmel – tájékoztattam. – Szeretem őt, igen, de már jóval előtte biztosítottam támogatásomról. Wesseller kisasszonyt pedig azért utasítottam vissza, mert nem volt velem őszinte. Vádaskodott és alaptalan dolgokat állított a férjével kapcsolatban, ahogy azt most is teszi! Wesseller kisasszony ugyanis valójában már hosszú ideje csalja férjét, és előszeretettel siklik el a gyermeke iránti felelősségek fölött – tájékoztattam a bírót, mire Lisa ügyvédje is felszólalt.

-          Frau Lingor, ön se vádaskodjon alaptalanul! Biztosíthatom róla, hogy védencem sosem csalta meg férjét!

-          Valóban? – Szerencsére volt bizonyítékunk. Bemutattuk a fényképet, valamint sikerült megszereznünk pár üzenetet, melyet Lisa egyik barátnőjének küldött némely srácokkal töltött fertály óra után. Ők persze tovább kapálóztak a Bennivel folytatott kapcsolatommal, de ez már nem igazán segített. Volt még két, ütős kártya a tarsolyomban. Behívattam Alexandert és Lisa édesanyját is. Mindketten az említett ellen beszéltek és Alexander egyértelműen ki is jelentette, hogy az édesapját szeretné. Aggódtam kicsit, mert ez ugyan nem minden bírónál elegendő, de úgy tűnt a szerencse nekünk kedvez. Belátta, hogy ki is hazudik valójában, így Benninek ítélte a csöppséget!

-          Köszönök mindent – simogatta arcom Benedikt a bíróság épülete előtti lépcsőn.

-          Örömmel tettem – mosolyogtam rá.

-          Tényleg minden ügyet megnyersz – mosolyodott el ő is.

-          Azért nyertünk, mert az igazat bizonyítottuk be! – emlékeztettem. Itt igazán nem rajtam állt a dolog.  

Lisa lépett ki az épületből, mire láttam, hogy Benedikt beszélni szeretne vele. Adtam neki egy puszit, majd elindultam Alexanderhez, hogy segítsek neki beszállni az autóba. Bene nagyon rendes volt és jószívű. Bár a bíróság két hetente egy hétvégét adott Lisának Alexanderrel, Benni felajánlotta, hogy gyakrabban is láthatja őt, ha előtte ezt vele megbeszéli. Megértettem az érveit. Nem szeretné elválasztani a kisfiát az anyjától és ez így jogos. Büszke vagyok arra, hogy helyesen látja meg a dolgot.

***1,5 évvel később***

Meghallottam a fülsértő, ám szívmelengető kiabálást. Felálltam az ágyról és a kiságyhoz csoszogtam. Kivettem az én apró szirénámat és ringatni kezdtem. Nagyokat pislogott, majd nyugtázta, hogy az anyukáját látja és lassacskán megnyugodott.

-          Jót aludtál? – mosolyogtam rá, miközben fél kézzel megmelegítettem neki a már előre lefejt anyatejet. – Na, kész is - vettem ki a mikróból. Szájához emeltem, ő pedig azonnal lakmározni kezdett. – Gyere, nézzük meg apáékat!

Benedikt és Alexander éppen vérre menő focimeccset vívtak Andreassal, Bene bátyjával és annak kisfiával. Leültem a hintaszékbe és lágyan ringattam kislányomat. Már két hónapos! Hihetetlen!
A válás után Bennivel és Alexanderrel egyre több időt töltöttünk együtt, majd lassan összeköltöztünk és végül teherbe is estem az én kis angyalommal. Egy cseppet se bántam, őrülten boldog voltam az én focistám oldalán. Bár még házasok nem vagyunk, az eljegyzési gyűrű már ott van az ujjamon.

-          Fent vagytok? – lépett hozzám Benni. Megsimogatta Lotte fejét, majd megpuszilta, mielőtt engem megjutalmazott volna egy csókkal.

-          Már vagy egy órája dolgoztam – vontam vállat. – A csöppség pedig csak most ébredt fel.

-          Túl sokat dolgozol – forgatta szemeit. – Gyere és lazíts! – mosolygott.

-          Ez nem igaz, mostanában nagyon elhanyagoltam a munkát… - sóhajtottam.

-          Persze, mert kismama vagy! – emlékeztetett. Miután a cumisüveg kiürült, kivette kezemből kislányunkat és helyet cseréltünk.

-          Megmutassa neked ez a kismama, hogyan is kell futballozni? – kacsintottam rá.

-          Alig várom – vigyorgott. Váltottunk egy hosszú csókot, majd beálltam nevelt fiam mellé, hogy méltó csapattársként megpróbáljuk megnyerni a meccset.