Ujjaimmal hajába túrtam, majd még közelebb húztam magamhoz arcát. Nyelveink hosszú percek óta jártak vad táncot, és igencsak levegőhiányos állapotba kezdtem kerülni, mégsem akartam elengedni. Túl jó vele ahhoz, hogy csak úgy elszakadjak tőle.
- Fel kellene öltözni – mormogta, miközben finoman alsó ajkamba harapott. Fogalmam sincs, mennyi ideje szabadítottuk meg egymást a ruháinktól, de nem is hiányoztak.
- Ne – leheltem. Még sosem éreztem magam olyan biztonságban, mint a karjai között. Nem akarom, hogy ideig-óráig is, de vége legyen.
- Lekéssük a meccset – kuncogott nyakhajlatomba.
- Majd megnézed felvételről – csókoltam meg ismét.
- Úgy nem izgalmas, te is tudod – húzódott el tőlem. – Később folytathatjuk, ha szeretnéd – pimasz mosolyától, muszáj volt ajkamba harapnom.
- Szavadon foglak – bólintottam, majd engedtem, hogy lemásszon rólam és felüljön.
- Nyugodtan – rám kacsintott, majd szemével eldobált ruhadarabjai között kereste az egyik legfontosabb darabot. – Nem láttad az alsómat? – oldalra fordultam, hiszen agyam egy szélső szeglete úgy emlékezett, az ágy mellé hajítottam. Kezemmel tapogatózni kezdtem és hamar meg is találtam. – Óh, köszi – érte nyúlt, ám én visszarántottam.
- Ha engem kérdezel, jobban nézel ki nélküle – felnevetett, majd kirántotta kezemből, hogy belebújhasson.
- És még, hogy én vagyok állandóan szexéhes – csóválta a fejét.
- Tehetek róla, hogy ilyen vonzó barátom van? – rántottam vállat, majd a ruháimért nyúltam. Úgy láttam elmereng, miközben magamra öltöttem ruhadarabjaimat.
- Min gondolkodsz? – mosolyogtam rá. Megrázta fejét, hogy visszatérjen a valóságba, majd felállt az ágyról.
- Nem kellene elmondanunk Benninek? Mármint, mielőtt bárki másnak is mondanánk, hogy hivatalosan is járunk – közelebb húzott, hogy egy apró puszit nyomjon fejem búbjára.
- Fogalmam sincs – sóhajtottam fel. – Nem akarok titkolózni előtte, de még annyira az elején vagyunk ennek az egésznek…
- Igen ez igaz – helyeselt ő is. Romannal alig pár héttel ezelőtt találkoztunk egy buli alkalmával. Nem voltunk egymás számára ismeretlenek, hiszen a bátyám csapattársa a Schalkeban, azonban még sosem beszélgettünk korábban. Elég elhagyatott voltam, hiszen a barátnőm sorra vadászta magának a pasikat, így úgy döntött csatlakozik hozzám és beszélgetésbe elegyedtünk. Most pedig itt vagyunk a lakásán, és már hivatalosan is járunk egy ideje, mégse tud róla igazán senki. Nincs semmi takargatni valónk, és titkolózni se kívánunk, de annyira gyors az egész, és annyira az elején járunk még, hogy nem vagyok biztos abban, máris meg kellene osztanunk testvéremmel. – Akkor még várjunk vele – összekulcsolta ujjainkat, majd maga után húzott a nappaliba. Bekapcsolta a tévét, és a konyhába igyekezett valami ételért.
- Édeset, vagy sósat? – kiabált be, míg én kikerestem a megfelelő csatornát.
- Szendvicset – ragyogtak fel szemeim. - Amilyet a múltkor is csináltál.
- Rendben, annyi időnk még talán van – kuncogott, majd nekiállt a késői vacsoránk elkészítésének.
Türelmetlenül vártam, hogy végre elkezdődjön a meccs, de a percek szinte egy csiga lassúságával teltek.
- Miben fogadunk, hogy a Bayern fogja lőni az elsőt? Na, meg az összes többit is –nevetett. Szándékosan idegesített, hiszen jól tudta, semmi pénzért nem drukkolnék a Bayern Münchennek, az Arsenalnak azonban sokkal inkább.
- Szerintem az Arsenalosok fognak – jelentettem ki határozottan. Ők nyerik a visszavágót és remélhetőleg a továbbjutást is.
- Ugye tudod, hogy rengeteg német kövezne meg ezért a mondatodért? Ki kéne tartanod a Bayern mellett….
- Ők se tartanak ki a Schalke mellett - fintorogtam. A tegnapi napon játszották a mi drága fiaink a Galatasaray elleni visszavágót, ám hiába rúgott gólt az én drága kedvesem és Bastos is, sajnos így is kiestek.
- Márpedig a Bayern fog nyerni – mosolygott rám.
- Nem – csóváltam meg a fejem.
- Fogadjunk! – szinte követelte, az arcán elterülő, magabiztos vigyor mellett.
- Rendben. Mi a tét? – nyújtottam felé kezemet.
- Ha a Bayern jut tovább, hm… nehéz kérdés, hogy mit kérjek… Megvan! Itt maradsz éjszakára – büszkén mosolygott. Tudta, hogy ez egy kényes kérdés nálam, mert nem szívesen alszok másoknál, főleg nem ilyen rövid idő után, de ő mégiscsak a barátom, és ha minden jól megy, egy nap akár még összeköltözésre is kerülhet a sor. De ennyire azért ne szaladjunk előre…
- Nem is tudom. Holnap délelőtt be kell mennem a suliba – ez az első évem a főiskolán, nem lenne szerencsés késésekkel, vagy éppen lógásokkal tarkítani.
- Elviszlek – jelentette ki határozottan.
- Rendben, de, ha én nyerek, egy héten át, minden este vacsorát kell főznöd nekem – mutatóujjammal megböktem mellkasát. Nem állt a főzés magaslatán, de egy-két egyszerűbb dolgot egészen jól el tudott készíteni.
- Minden este? – nyelt nagyot. Talán mégsem olyan biztos a nagy Bayern győzelmében?
- Így van – bólogattam.
- Rendben – rázott végül kezet velem. – Ha az Arsenal jut tovább, leszek a szakácsod – egyezett bele.
- Már alig várom – fejem a vállára hajtottam és türelmesen vártam, hogy a londoni gárda alakítson valamit.
Alig kezdődött el a meccs, máris örömtelien kiálthattam fel. Hidegzuhany a Bayern Münchennek. Giroudski góljával vezet az Arsenal! Roman tátott szájjal meredt a képernyőre, mire én csipkelődésképpen megpöcköltem a fülét. Nagyon utálta, ha bárki is ezt csinálja, de nem féltem attól, hogy leharapja a fejem.
- Készítsd a szakácskönyved, bébi! – nevettem. Bevágta gyerekes, műdurcáskodását, miközben összefonta karjait maga előtt. A továbbiakban, bár a Bayern nem erőltette meg magát túlzottan, több helyzetük volt, mint az Arsenalnak. A helyzet nem változott az első félidőben, így mindketten bizakodtunk a két félidő közti szünetben.
Elnyúlt az ágyon, míg én a mosdóban voltam, így, mikor visszaértem, csak annyit engedett, hogy visszaüljek a helyemre, máris ölembe hajtotta fejét. Hajával játszadoztam, mikor a bíró elindította a második félidőt. Bár a második félidőben is voltak támadások, nem nagyon akaródzott egyiküknek se gólt lőni.
- Ne aggódj, még lesz Bayern gól – suttogta, miközben felpillantott rám.
- Nem, két Arsenal gól lesz – tiltakoztam mosolyogva.
- Nagy frászt – horkantott. Hogy mégiscsak nekem legyen igazam, a londoni ágyúsok a 86. percben ismét betaláltak.
- Veszek majd neked egy ilyen kis szép, csipkés kötényt, amiben ügyködhetsz a konyhában – cukkoltam, azonban hiába 3-3 gól van, mivel egyet az Arsenal a saját stadionjukban lőtt, így még mindig a Bayern állt továbbjutásra.
Az utolsó percekben idegesen kezdtem tördelni ujjaimat, mire Roman inkább lefogta és apró puszikkal hintette be. Hiába fohászkodtam minden erőmmel, nem született újabb gól, így végül a Bayern München jutott tovább, ami azt jelentette, a fogadást is elvesztettem.
- Ez az! – nevetett fel vidáman.
- Ez nem ér – puffogtam. Nem okoz gondot, hogy itt kell maradnom, csak nem érzem jogosnak a Bayern továbbjutását.
- Ha jó kislány leszel, holnap csinálok neked valami finom vacsorát – lehelt apró puszit arcomra. – De a kötényt felejtsd el! – kuncogott, miközben megfogta kezemet és felhúzott a kanapéról.
- Hát jó – színpadiasan felsóhajtottam, majd megöleltem kedvesem. – Tudnál adni valamit, amiben aludhatok?
- Persze – apró puszit lehelt homlokomra, mielőtt a szekrényéhez sietett. A nappalit és a hálót összekötő folyosón állt, hatalmas tolóajtókkal, melyen egy egészalakos tükör is volt. Elhúzta az egyik ajtót, majd pár pillanatnyi keresgélés után kiemelt egy pólót és felém nyújtotta.
- Köszi – megjutalmaztam egy apró puszival, majd a fürdőszobába indultam. Alig kezdtem el megválni ruháimtól, mikor kinyílt az ajtó és Roman belépett.
- Elfelejtettél törölközőt kérni – nyújtotta át az említett anyagot.
- Igen, tényleg – bólintottam, majd a pultra dobtam. – Köszi – pillantottam rá hálásan. Hirtelenjében, egészen zavarba jöttem attól, hogy hiányos öltözetben lát, holott alig pár órája még én tiltakoztam az ellen, hogy felöltözzünk. Ezek után, elvárhatom, hogy a férfiak megértsenek, mikor magamat se értem…
- Maradhatok? – simította tenyereit csípőmre, hogy szembefordítson magával. Bólintottam egy igent, mire keze tovább siklott és egy hosszú csók kíséretében megszabadított fölöslegesnek vélt ruhadarabjaimtól. Megindítottam a vizet a tusolóban, majd beléptem és miután kedvesem megszabadult ruháitól, ő is követett.
Nem
emlékszem hány órakor kezdtük el ténylegesen alvásra használni az ágyat, de a
fáradtságból, mely reggel lesújtott, arra következtettem, hogy elég későn.
Oldalra fordultam, és sikerült beleütköznöm kedvesem kemény buksijába.
- Aúú – szisszent fel. – Kellemesebb ébresztőre számítottam. Mondjuk csókokra, nem arra, hogy megversz… - nevetett fel, miután kinyitotta szemeit.
- Ne haragudj! – apró puszit leheltem a megütött felületre. – Még nem szoktam hozzá, hogy fekszenek mellettem – elmosolyodott, majd apró puszit lehelt ajkaimra.
- Nincs semmi gond – kisimított néhány tincset az arcomból, miközben jobban szemügyre vett. – Nagyon szép vagy – állapította meg, a szerintem valótlan tényt.
- Képzelem – forgattam szemeimet. – Viszont te még borostásan is vonzó vagy – kaján vigyor kíséretében nyomtam hosszú csókot ajkaira, mielőtt kibújtam a takaró alól és a fürdőszobába siettem. Kicsit rendbe szedtem magam, majd visszamentem Romanhoz, aki ekkorra már felöltözött és a konyhában serénykedett.
- Segítsek? – simítottam végig hátán.
- Megterítenél? – pillantott rám. – Mindjárt kész vagyok – megnéztem, mivel ügyeskedik. Pirítóst készített, főtt tojással és frissen feldarabolt zöldségekkel. Kivettem két tányért a szekrényből és az asztalra tettem, majd tettem mellé két kést, a hűtőből kivett vajat és két nagy pohár gyümölcslevet. Alighogy végeztem, Roman az asztalra tette az ételeket és mindketten elfoglaltuk helyünket. Jó érzés volt kettesben, nyugalomban, beszélgetve megreggelizni. Általában rohanva, egyedül szoktam, miközben a suliba igyekszem, ám így sikerült teremtenünk egy kis családias hangulatot. Arra emlékeztetett, mikor még otthon laktam, és a bátyáim is. Imádtam a nagy, közös családi étkezéseket.
Miután végeztünk, elpakoltunk, majd segített összeszedni a dolgaimat, mielőtt elindultunk. Rossz volt elszakadni tőle, de mindkettőnket várták a kötelességeink, melyeket le kell tudnunk, mielőtt újra találkozunk.
Csak pár órára kellett bemennem, így azon gondolkodtam, meglepem Romant valamivel, de a sors – kinek neve, Benedikt Höwedes – közbeszólt.
- Szia – emeltem fülemhez a mobiltelefont, melyen testvérem neve villogott.
- Szia, hugica – kuncogott. – Mit csinálsz?
- Semmi különöset – lerogytam a kanapéra és kinyújtóztattam lábaimat.
- Éppen vásárolni készülök, itt vagyok Gelsenben. Nincs kedved eljönni velem? – kuncogott.
- Egyedül már ez se megy? – nevettem fel.
- De, csak unalmas. Téged meg már régen láttalak, és, ha nem csinálsz semmit, az tökéletes lehetőség, hogy velem tarts – nem nagyon tűrt ellenvetést, így inkább beleegyeztem és megígértem, azzal a feltétellel, hogy értem jön.
Pár perc múlva tényleg leparkolt a ház előtt, így csak bepattantam mellé a kocsiba és az arcára nyomtam egy puszit.
- Jó látni téged! – borzoltam össze haját.
- Téged is – visszaigazította tincseit, majd beindította az autót és a hipermarket felé vette az irányt. – Mi újság?
- Semmi különös – pillantottam ki az ablakon. Lehet, hogy megfelelő lenne az alkalom, hogy kitálaljak, de nem akarom Roman nélkül. Tegnap megbeszéltük, hogy még várunk vele, úgyhogy ehhez tartom magam. – Na, és veletek? Milyen Düsseldorf? – Benni és a barátnője, Lisa, akivel körülbelül az őskor óta egy párt alkotnak, nemrégiben költöztek Düsseldorfba, ami megvallom, nekem nem tetszett annyira. Hiányzik mellőlem a drága bátyám.
- Jó – rántott vállat mosolyogva.
- Utálom, hogy ott vagy – jelentettem ki határozottan.
- Tudom – simított végig karomon a sebességváltóról felemelt kezével. – De erre most szükségünk volt Lisaval, te is tudod.
- Igen, és meg is értem, de olyan ritkán látlak… Pedig mindennap itt vagy Gelsenben – vetettem a szemére.
- Ezentúl sűrűbben benézek, rendben? – helyeslően bólintottam, ezzel lezárva a témát. Hamarosan leparkoltunk az áruház előtt, ám alig, hogy kipattantam a kocsiból, azt kívántam, bár visszaszállhatnék. Roman éppen ezt az áruházat választotta, hogy bevásároljon a vacsoránkhoz. Két nagy szatyorral a kezében sétált ki az áruház kijáratán, miközben mi próbáltunk bemenni.
- Szia, Roman – köszöntötte bátyám.
- Sziasztok – meglepetten pillantott felénk.
- Ő Johanna, a húgom – Benni bemutatott, holott pár hónappal ezelőtt már egy meccsük után ezt megtette.
- Igen, emlékszem – bólintott Roman, mire alsóajkamba haraptam, hogy elfojtsak egy mosolyt. Lába mellé letette a szatyrokat, hogy kezet foghasson bátyámmal. Előrébb léptem egy aprót, mire vette az adást és megölelt. Talán kicsit hosszabbra nyúlt, mint az Bene egy másik csapattársával történt volna, de amint megéreztem testem körül karjait, még többet akartam belőle. Nehezemre esett elengedni, de nem akartam, hogy Benninek feltűnjön, valami nem stimmel.
- Mi újság? – kérdezte Benni csapattársát, aki eközben újra kezébe vette szatyrait.
- Nem sokkal több, mint pár órával ezelőtt – nevetett fel.
- Igaz – láttam, ahogy kínos mosolyra húzza testvérem az arcát, így jobbnak láttam közbeavatkozni.
- Csak nem főzni készülsz? – kezemmel a szatyrok felé intettem.
- De, vagy legalábbis megpróbálom, aztán meglátjuk mi sül ki belőle – mindhárman felnevettünk. A Höwedes családban nem nagyon akadtak ilyen problémák. Anya mindhárom gyermekét megtanította legalább két-három étel megfőzésére, mielőtt engedte volna, hogy „kirepüljünk a családi fészekből”.
- Talán kezd valami egyszerűvel, és mindenképp használj szakácskönyvet! – adtam neki néhány jó tanácsot.
- Igen, én is így gondoltam – bólogatott. – Na, de nem akarlak feltartani titeket, biztos van még ezer dolgotok, meg hát a vacsora se készül el magától… - magyarázkodott. Imádtam, mikor hirtelen nem tud megálljt parancsolni szájának és ontja magából a szavakat.
- Rendben – bólintottunk.
- Örülök, hogy láttalak! – mosolyogtam, majd egy apró puszit nyomtam arcára, melyet ő is viszonzott.
- Szintén – biccentett. – Holnap találkozunk – mosolygott bátyámra, majd elsietett, mi pedig végre beléptünk az áruházba.
A sorok között tologattam a bevásárlókocsit és szemlélődtem a finomabbnál-finomabb csokoládék között, mikor Benedikt egy percre megtorpant. Már hosszú percek óta láttam, hogy mereng valamin, de nem tartottam fontosnak, mert ez gyakori dolog nála. Azon is képes elmerengeni, hogy hány órakor érkezett ma a postástól a levél, vagy, hogy hány szem krumpli van otthon.
- Miért ölelt téged olyan sokáig Roman? – mintha hirtelen egy vödör jéghideg vizet borított volna rám.
- Mi? – pillantottam rá értetlenül.
- Odakint az előbb. Miért ölelt olyan sokáig? – ismételte meg kérdését.
- Egyáltalán nem ölelt sokáig. - ha azt nézem, meddig ölelt tegnap este… - Legalábbis nekem nem tűnt fel… - lábujjhegyre ágaskodtam, hogy leemeljem az egyik tábla csokoládét a polcról. Benni közelebb lépett és segített. Az ő 187 centijével mégiscsak könnyebb, mint az én 166-ommal.
- Hát nekem igen – bólogatott serényen. Imádkoztam Istenhez, hogy lépjünk már túl ezen a témán. Nem akarok belefolyni, nem most és nem itt.
- Mit kell vennünk? – tereltem el a témát. Szerencsére nem akadékoskodott tovább, elfogadta, hogy ennyiben kell maradnunk.
- Lisa írt listát – vette elő farzsebéből az apró papírfecnit.
- Látom, nálatok ő hordja a nadrágot – engedtem meg magamnak egy apró kacagást.
- Nem, mi csak megosztjuk a munkát, és ma én érek rá jobban – rántotta meg vállát.
- Én is ezt mondanám… - megforgatta szemeit, majd közelebb rántott magához, hogy lehetősége nyúljon összeborzolni hajamat.
- Ma nagyon szemtelen vagy – állapította meg mosolyogva.
- Köszönöm. Gyakoroltam – felnevetett, nem törődve azzal, mennyien hallanak és látnak minket.
- Lüke vagy, hugi – egy jóleső mosollyal nyugtáztam szavait, majd továbbhaladtam a tejpult felé.
Oldalra fordultam, és sikerült beleütköznöm kedvesem kemény buksijába.
- Aúú – szisszent fel. – Kellemesebb ébresztőre számítottam. Mondjuk csókokra, nem arra, hogy megversz… - nevetett fel, miután kinyitotta szemeit.
- Ne haragudj! – apró puszit leheltem a megütött felületre. – Még nem szoktam hozzá, hogy fekszenek mellettem – elmosolyodott, majd apró puszit lehelt ajkaimra.
- Nincs semmi gond – kisimított néhány tincset az arcomból, miközben jobban szemügyre vett. – Nagyon szép vagy – állapította meg, a szerintem valótlan tényt.
- Képzelem – forgattam szemeimet. – Viszont te még borostásan is vonzó vagy – kaján vigyor kíséretében nyomtam hosszú csókot ajkaira, mielőtt kibújtam a takaró alól és a fürdőszobába siettem. Kicsit rendbe szedtem magam, majd visszamentem Romanhoz, aki ekkorra már felöltözött és a konyhában serénykedett.
- Segítsek? – simítottam végig hátán.
- Megterítenél? – pillantott rám. – Mindjárt kész vagyok – megnéztem, mivel ügyeskedik. Pirítóst készített, főtt tojással és frissen feldarabolt zöldségekkel. Kivettem két tányért a szekrényből és az asztalra tettem, majd tettem mellé két kést, a hűtőből kivett vajat és két nagy pohár gyümölcslevet. Alighogy végeztem, Roman az asztalra tette az ételeket és mindketten elfoglaltuk helyünket. Jó érzés volt kettesben, nyugalomban, beszélgetve megreggelizni. Általában rohanva, egyedül szoktam, miközben a suliba igyekszem, ám így sikerült teremtenünk egy kis családias hangulatot. Arra emlékeztetett, mikor még otthon laktam, és a bátyáim is. Imádtam a nagy, közös családi étkezéseket.
Miután végeztünk, elpakoltunk, majd segített összeszedni a dolgaimat, mielőtt elindultunk. Rossz volt elszakadni tőle, de mindkettőnket várták a kötelességeink, melyeket le kell tudnunk, mielőtt újra találkozunk.
Csak pár órára kellett bemennem, így azon gondolkodtam, meglepem Romant valamivel, de a sors – kinek neve, Benedikt Höwedes – közbeszólt.
- Szia – emeltem fülemhez a mobiltelefont, melyen testvérem neve villogott.
- Szia, hugica – kuncogott. – Mit csinálsz?
- Semmi különöset – lerogytam a kanapéra és kinyújtóztattam lábaimat.
- Éppen vásárolni készülök, itt vagyok Gelsenben. Nincs kedved eljönni velem? – kuncogott.
- Egyedül már ez se megy? – nevettem fel.
- De, csak unalmas. Téged meg már régen láttalak, és, ha nem csinálsz semmit, az tökéletes lehetőség, hogy velem tarts – nem nagyon tűrt ellenvetést, így inkább beleegyeztem és megígértem, azzal a feltétellel, hogy értem jön.
Pár perc múlva tényleg leparkolt a ház előtt, így csak bepattantam mellé a kocsiba és az arcára nyomtam egy puszit.
- Jó látni téged! – borzoltam össze haját.
- Téged is – visszaigazította tincseit, majd beindította az autót és a hipermarket felé vette az irányt. – Mi újság?
- Semmi különös – pillantottam ki az ablakon. Lehet, hogy megfelelő lenne az alkalom, hogy kitálaljak, de nem akarom Roman nélkül. Tegnap megbeszéltük, hogy még várunk vele, úgyhogy ehhez tartom magam. – Na, és veletek? Milyen Düsseldorf? – Benni és a barátnője, Lisa, akivel körülbelül az őskor óta egy párt alkotnak, nemrégiben költöztek Düsseldorfba, ami megvallom, nekem nem tetszett annyira. Hiányzik mellőlem a drága bátyám.
- Jó – rántott vállat mosolyogva.
- Utálom, hogy ott vagy – jelentettem ki határozottan.
- Tudom – simított végig karomon a sebességváltóról felemelt kezével. – De erre most szükségünk volt Lisaval, te is tudod.
- Igen, és meg is értem, de olyan ritkán látlak… Pedig mindennap itt vagy Gelsenben – vetettem a szemére.
- Ezentúl sűrűbben benézek, rendben? – helyeslően bólintottam, ezzel lezárva a témát. Hamarosan leparkoltunk az áruház előtt, ám alig, hogy kipattantam a kocsiból, azt kívántam, bár visszaszállhatnék. Roman éppen ezt az áruházat választotta, hogy bevásároljon a vacsoránkhoz. Két nagy szatyorral a kezében sétált ki az áruház kijáratán, miközben mi próbáltunk bemenni.
- Szia, Roman – köszöntötte bátyám.
- Sziasztok – meglepetten pillantott felénk.
- Ő Johanna, a húgom – Benni bemutatott, holott pár hónappal ezelőtt már egy meccsük után ezt megtette.
- Igen, emlékszem – bólintott Roman, mire alsóajkamba haraptam, hogy elfojtsak egy mosolyt. Lába mellé letette a szatyrokat, hogy kezet foghasson bátyámmal. Előrébb léptem egy aprót, mire vette az adást és megölelt. Talán kicsit hosszabbra nyúlt, mint az Bene egy másik csapattársával történt volna, de amint megéreztem testem körül karjait, még többet akartam belőle. Nehezemre esett elengedni, de nem akartam, hogy Benninek feltűnjön, valami nem stimmel.
- Mi újság? – kérdezte Benni csapattársát, aki eközben újra kezébe vette szatyrait.
- Nem sokkal több, mint pár órával ezelőtt – nevetett fel.
- Igaz – láttam, ahogy kínos mosolyra húzza testvérem az arcát, így jobbnak láttam közbeavatkozni.
- Csak nem főzni készülsz? – kezemmel a szatyrok felé intettem.
- De, vagy legalábbis megpróbálom, aztán meglátjuk mi sül ki belőle – mindhárman felnevettünk. A Höwedes családban nem nagyon akadtak ilyen problémák. Anya mindhárom gyermekét megtanította legalább két-három étel megfőzésére, mielőtt engedte volna, hogy „kirepüljünk a családi fészekből”.
- Talán kezd valami egyszerűvel, és mindenképp használj szakácskönyvet! – adtam neki néhány jó tanácsot.
- Igen, én is így gondoltam – bólogatott. – Na, de nem akarlak feltartani titeket, biztos van még ezer dolgotok, meg hát a vacsora se készül el magától… - magyarázkodott. Imádtam, mikor hirtelen nem tud megálljt parancsolni szájának és ontja magából a szavakat.
- Rendben – bólintottunk.
- Örülök, hogy láttalak! – mosolyogtam, majd egy apró puszit nyomtam arcára, melyet ő is viszonzott.
- Szintén – biccentett. – Holnap találkozunk – mosolygott bátyámra, majd elsietett, mi pedig végre beléptünk az áruházba.
A sorok között tologattam a bevásárlókocsit és szemlélődtem a finomabbnál-finomabb csokoládék között, mikor Benedikt egy percre megtorpant. Már hosszú percek óta láttam, hogy mereng valamin, de nem tartottam fontosnak, mert ez gyakori dolog nála. Azon is képes elmerengeni, hogy hány órakor érkezett ma a postástól a levél, vagy, hogy hány szem krumpli van otthon.
- Miért ölelt téged olyan sokáig Roman? – mintha hirtelen egy vödör jéghideg vizet borított volna rám.
- Mi? – pillantottam rá értetlenül.
- Odakint az előbb. Miért ölelt olyan sokáig? – ismételte meg kérdését.
- Egyáltalán nem ölelt sokáig. - ha azt nézem, meddig ölelt tegnap este… - Legalábbis nekem nem tűnt fel… - lábujjhegyre ágaskodtam, hogy leemeljem az egyik tábla csokoládét a polcról. Benni közelebb lépett és segített. Az ő 187 centijével mégiscsak könnyebb, mint az én 166-ommal.
- Hát nekem igen – bólogatott serényen. Imádkoztam Istenhez, hogy lépjünk már túl ezen a témán. Nem akarok belefolyni, nem most és nem itt.
- Mit kell vennünk? – tereltem el a témát. Szerencsére nem akadékoskodott tovább, elfogadta, hogy ennyiben kell maradnunk.
- Lisa írt listát – vette elő farzsebéből az apró papírfecnit.
- Látom, nálatok ő hordja a nadrágot – engedtem meg magamnak egy apró kacagást.
- Nem, mi csak megosztjuk a munkát, és ma én érek rá jobban – rántotta meg vállát.
- Én is ezt mondanám… - megforgatta szemeit, majd közelebb rántott magához, hogy lehetősége nyúljon összeborzolni hajamat.
- Ma nagyon szemtelen vagy – állapította meg mosolyogva.
- Köszönöm. Gyakoroltam – felnevetett, nem törődve azzal, mennyien hallanak és látnak minket.
- Lüke vagy, hugi – egy jóleső mosollyal nyugtáztam szavait, majd továbbhaladtam a tejpult felé.
Vásárlásunk elég hosszúra nyúlt, így miután lakásom előtt elváltak útjaink, őrült módjára kezdtem készülődésbe, hogy emberi időben odaérjek a vacsorára. Amint beléptem az ajtón, földbegyökerezett a lábam. Égett a lámpa a konyhában, és hallottam a páraelszívó jellegzetes hangját is. Félve lépkedtem közelebb, holott egyértelmű volt, hogy nem betörőről van szó, mert hát melyik hülye betörő szórakozna azzal, hogy bekapcsolja a páraelszívót?
A konyhába lépve, eltátottam a számat.
- Roman? – meglepetten pillantottam páromra. Álmomban se gondoltam volna, hogy ilyen vacsorával fog várni, főleg nem az én lakásomban.
- Meglepetés! – vigyorgott, akár egy öt éves kisfiú, akit rajtakaptak, hogy rosszban sántikál. – Remélem, tetszik.
- Nagyon – pillantottam körbe. Olyan romantikus hangulata volt az egésznek. Tudtam, hogy van egy ilyen oldala is, de nem ez volt az uralkodó, így sosem gondoltam volna, hogy már ennyi idő után megismerhetem. – Hogy jöttél be? – levettem kabátomat, majd cipőmet is lerúgtam lábamról, mielőtt apró csókot leheltem ajkaira.
- A múltkor elmondtad hol tartod a pótkulcsot – rántott vállat. Próbáltam felidézni ezt a beszélgetést, és be kellett látnom, pár napja, tényleg elmondtam neki. – Be kell valljam, kicsit azért rettegtem, hogy Bene bekísér, és meglát – Be kellett látnom, az tényleg kínos lett volna.
- El kellene mondanunk neki – bújtam karjai közé. - Tudom, hogy azt beszéltük meg tegnap, hogy még nem, de már kezd neki feltűnni, hogy van valami. Azt is kiszúrta, hogy hosszabban öleltük egymást, mint mondjuk azt Christophal, vagy anno Manuellel tettem. (Christoph Moritz és Manuel Neuer – a szerk.)
- Rendben – sóhajtott fel. – Valamelyik nap beszélünk vele, együtt – bólintottam, majd az asztal felé húztam. Alig vártam, hogy megkóstolhassam, mit alkotott. – Megfogadtam a tanácsod, és használtam szakácskönyvet – biztatóan mosolygott rám, miközben letette elém a hatalmas tál spätzlet.
- Óh, Roman – ízleltem meg az első falatokat. – Ez nagyon jó lett – biztattam.
- Tényleg? Örülök neki – közelebb hajoltam és egy apró puszit leheltem az arcára, mielőtt folytattam az étkezést. Büszke voltam rá, hogy tanulgatja, korábban a szüleire, és a volt barátnőjére hagyatkozott, meg persze az étkezdékre, melyek vállalnak házhozszállítást.
Ráadásul, pont értem teszi, úgy, hogy én vesztettem el a fogadást, nem pedig ő.
Jóízűen kiürítettem a tányérom, majd elpakoltam, és beindítottam a mosogatógépet.
- Itt maradsz estére? – csúsztam ölébe. Végigsimítottam testem köré font karjain. Imádom a tetoválást rajta. Olyan erős lesz kisugárzása tőle, hogy mint a mágnes, kezdi vonzani magához a nőket.
- Ha elférek az ágyadban, akkor szívesen – apró csókokkal hintette be arcomat.
- Talán szoríthatok neked egy kis helyet – rámosolyogtam, majd hosszan, szenvedélyesen csókoltam meg.
- Megtisztelnél vele –felálltam, és magam után húzva vezettem be a hálószobámba. Mióta együtt vagyunk, talán kétszer, ha voltunk nálam, és azon alkalmakkor se használtuk a hálószobát olyan célokra, melyekre most szándékoztunk.
Lerántottam a dísztakarót, majd a földre hajítottam, hogy helyét átvehessék ruháinktól folyamatosan megváló testeink.
Egyáltalán nem akaródzott kinyitni a szemem, ám a szűnni nem akaró ébresztőóra hangja, azt sugallta, muszáj lesz.
- Kapcsold már ki!– dünnyögte Roman a fülembe, mire a készülékhez nyúltam és egy apró mozdulattal elhallgattattam.
- Bocsi, elfelejtettem – suttogtam, miközben végigsimítottam csípőmön pihenő karján.
- Nem gáz – sóhajtott fel. – Lassan úgyis kelnünk kell.
- Nem akarok – tiltakoztam. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy innen bárhova is menjek. Ráadásul ma csak két órám lesz. Kettő! Annyiért meg se éri bemenni…
- Ez a szó nem létezik a szótáramban! Na, nyomás! – csapott leheletfinoman fenekemre. Kénytelen voltam kikelni az ágyból és rendbe szedni magam, majd gyorsan elfogyasztani a reggelit, melyet közben Roman elkészített kettőnknek.
- Kicsim – fordult felém.
- Hmm? – pillantottam rá, miközben egyre próbáltam lenyelni a számban lévő falatot.
- Szerintem beszélnünk kellene Benevel. Minél előbb – határozta el.
- Rendben – sóhajtottam fel beleegyezően. – Ma? Edzés után?
- Nekem jó, ha neked is – bólintottam egy kissé határozatlan igent, majd lenyeltem az utolsó falatokat is.
- Bezárod majd a lakást, ha felöltöztél? – pillantottam rá. Eszem ágában se volt megvárni, míg összekészül. Szükségem volt egy kis levegőre, hogy kiszellőztessem a fejem, mielőtt ma tényleg Benni elé állunk. Ezért nem csak iskola előtt, de utána is tettem egy hosszabb sétát, mielőtt a Veltins Arénához mentem volna.
A srácok éppen az utolsó mozdulataikat teljesítették az edzésből, a lejáró mellett megálltam. Nem kellett sok idő, hogy a srácok észrevegyenek, így Benedikt azonnal hozzám futott, arcán azzal a tipikus testvéri aggódással.
- Baj van? – tiltakozóan megcsóváltam a fejem, majd intettem a lelátó legalsó szintje felé, hogy üljünk le.
- Csak szeretnék megbeszélni veled valamit – kezdtem bele. – Sőt, inkább bevallani – értetlenül meredt rám. Roman is közeledett felénk, nem akart lemaradni arról, ahogy kimondom a lényeget, hogy együtt vagyunk. – Emlékszel, hogy tegnap azt láttad, hogy Roman hosszabban megölelt? – határozottan bólintottam. – Hazudtam akkor. Tényleg így volt, és én tudom is, hogy miért – egyre inkább láttam szemében az értetlenséget, így jobbnak láttam nem húzni tovább a dolgokat. – Pár hónapja találkoztam vele egy buliba és nagyon jóba lettünk, aztán…. – nagy levegőt vettem és felpillantottam a mellém álló fiúra. – összejöttünk – fordultam ismét testvérem felé. – Pár hete már együtt vagyunk, de azt szerettük volna, ha te tudod meg elsőnek… - Érzések százai futottak át arcán egy perc töredéke alatt, míg végül megállapodott a dühös, agresszív Benedikt kifejezésen.
- Hogy micsoda? Nektek totál elment az eszetek? – pattant fel. – Nem kezdhetsz ki a kishúgommal! – vetette oda Romannak. Páran megálltak körülöttünk a csapat többi tagjai közül, én pedig döbbenten meredtem magam elé. Nem számítottam arra, hogy így ki fog borulni.
Csend telepedett közénk néhány percre. Egyikünk se tudta, mit mondhatna, ami javítana a kialakult helyzeten. Romanon láttam, hogy szeretne beszélni, de ő is meglepődött Bene haragjától.
- Nem kezdhetsz ki vele, a tudtom nélkül – lágyult el bátyám hangszíne, mire felkaptam a fejem. Hatalmas mosollyal az arcán nézett rám.
- Te szemét! – csaptam mellkason. – A szívrohamot hoztad rám!
- Bocs, de nem bírtam kihagyni – nevetett fel. Közelebb húztam Romant is, és megöleltük egymást.
- Akkor nem baj? – megsimogatta fejemet.
- Nem – ölelt szorosan magához. – De, ha megbántod… - figyelmeztette csapattársát. – kicsinálom a lábad – fenyegette meg mosollyal az arcán.
- Nem fogom – ígérte meg az említett, majd magához húzott, hogy hosszan megcsókoljon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése